Barcelona

Elöljáróban annyit, hogy szeretem Spanyolországot, szeretem, a spanyol embereket, így nem csoda, ha rendszeresen visszatérek. Most is a szokásos januári szabadságomat töltöm, kicsit megkésve. Azért most, mert egy volt osztálytársam jött volna velem, aki tanár, és csak ezen a héten van szabadsága. Irigykedett, hogy annyit utazom, ö meg nem mer egyedül nekivágni a nagyvilágnak. Lefoglaltam a szállást, kinéztem magamnak és neki is a kedvező repjegyeket, és visszamondta. Nekem jobb lett volna január, korábban jott volna a helyrerázódás, nem mentek volna tönkre annyira az idegeim. Vagyis, nem tudom, hogy tönkre mentek-e, de az biztos, hogy egyre nehezebben alszom, és egyre csak halmozom a hibákat, a hibás döntéseket.

Azt hiszem, a napfény segít. Vagy a barátságos, de idegen környezet. Vagy a pálmafák. Vagy a tapas. Vagy a sok gyaloglás a varosban és fent a hegyekben. Vagy a látvány, hogy itt a nőknek van mellük.

Tegnap éjfél után értem a szállodába, az amúgy is késői gép a viharos szél miatt később tudott elindulni. Ennek ellenére ma legyalogoltam 18 kilométert, 25000 lepést. Kellemesen elfáradtam, s elmúlt minden nyavajám. A koronavírusom, a depresszióm, az AIDS-em, a borrákom. Most minden rendben, megtaláltam a középpontomat. Megtaláltam azt a La Copra nevű kis kézműves sörözőt, ahol tavaly az estéinket töltöttük beszélgetve, ismerkedve az ipa sörökkel. Az IPA azóta is megmaradt, ha sört iszom, és nincs otthon ócska magyar Kobányai vagy Soproni, ipát veszek. Sajnos későn értem oda. Ott szerettem volna vacsorázni, és egy kicsit üldögélni, és feltöltődni emlékekkel, meg ipa sörökkel, de ma csak 17-19 között volt nyitva. Füstbe ment terv, isten tervez, ember végez... Ennek valszeg így kellett lennie, nem lett volna jő egyedül oda menni. Mint ahogy nem jo egyedül beülni egy étterembe. Az utcákat, múzeumokat lehet egyedül is nézni.

Voltam egy fotógalériában, az jó volt. Mintha apum fotóit láttam volna viszont. Szomoru szemű, szegény emberek a fekete-fehér képeken. A táj idegen, spanyol tengerparti városka, fehérre meszelt hazák. Erős napfény. Somogyban és Baranyában nem volt ennyire kontrasztos. Aztán ez a fotós elkezdett tengerparti képeket fotózni, színesben. Apu is felfedezte a színeket, mikor digitális kamerát vett. Mikor már nem maga  hívta elő a filmet, nem maga dolgozta ki a képet, akkor elkezdett virágokat fotózni a telken, meg lakótelepi hangulatképeket, aztán írókat és olvasókat. Látok párhuzamot, ahogy az idő és a technika ügy a téma is változik. Az albumot sokalltam, kilóban elcipelni és árban is, nem vettem meg. Talán azért, mert csak spanyolul és katalánul volt belőle, meg azért, mert a jobb tengerparti képek, pucér nők, aktok egy külön, ugyanilyen drága és nehéz kötetbe kerültek. Az kellene nekem...

Voltam megint egy hegyen. Megtanultam, hogy a Parc Güellen kívül is vannak jó helyek. Innen rá lehetett látni a városra. A nevét elfelejtettem, de a csodás Szent Pál kórház felett van. Légvédelmi bunkerból lett kilátóval. A hegyről lefelé kerestem és találtam geocach-eket, kb 4-et vagy 5-öt. Kis sikerélmeny. A pokemon go is be volt kapcsolva, összeszedtem több száz spanyol pokemont, a gyaloglással keltettem ki a tojásokat, és forgattam a fotodiszkeket. Most ha lenne még energiám, ki kellene válogatni, mi az, amit haza viszek, és mi az, ami itt marad.

Voltam boltban is, vettem egy körömcsipeszt meg egy reszelőt, mert mikor törjön le a körmöm, ha nem idegenben, vettem egy kést, hogy holnap reggel fel tudjam szeletelni a bagettet, a chorizot, meg a manchegot, a paradicsomnak sem árt, ha darabolom, mert ha csak harapom, fröcsköl mindenfelé. Ja igen, ebben a holtelben nincs reggeli, van viszont king size ágy. Fura is lett lett volna ebben aludni egy félig idegen nõvel.

Mára ennyit, aludjatok jól, Pepik!

Még annyit, hogy a végére azért elkeseredtem, na nem a sonka, hanem az emlékek miatt.

Majd ha rendes géphez kerülök, lehet, hogy varázsolok ékezeteket és néhány képet is, most érjétek be ennyivel. Pá. (az ékezetek megérkeztek)