Csend

Elmentek, csend van. Voltak az idõsek otthonából megnézni, hogy demens-e. A kórházban az, itthon nem, de az orvos a kórházban vizsgálta meg, tehát az. Ha szerencsénk van, még lehet, hogy bekerülhet az ápolási (nem demens) osztályra. Nem szeretnénk, ha növény lenne, jó lenne, ha õt is kitolnák a társalgóba társalogni.

A teszt az volt, hogy megkérdezték, milyen hónap van. Az tudta. A hányadika van? kérdésen elbukott. A családi állapotát kérdezték (özvegy), utána azt, hogy mi a legmagasabb iskolai végzettsége, és elkezdte sorolni apám diplomáit, nem a sajátját. Szövegértési probléma. Aztán persze elmondta, hogy õ mibõl diplomázott, de segíteni kellett.

Hugom kizavart, mert le akarta járatni a családot. Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy a szociális emberek elõtt ne vágjam pofán.

Aztán 1 órával hamarabb, mint kértük, megjelentek a betegszállítók is, elvitték anyámat, elment velük a hugom is, hál ég, most kifújhatom magam. A hajam levágattam, de úszni nem jutottam el. Se kiflit venni. Ez utóbbiért szomorú vagyok, szeretek MO-ról haza térve másnap kiflit enni kefirrel (aludttejjel, mert nálunk a boltban nincs olyan poharas kefir, csak ivós).

Élvezem a csendet, a napfényt, talán még egyet kimegyek megsétáltatni a pokemonokat. Rágyujtanék, de szerencsére épp leszoktam róla, és nincs mire. Stresszes volt. Pelenkázás, katéter, sebek átkötözése, a veszekedés a hugommal. Jó volt, hogy láttam anyámat, és láttam, hogy annyira nem butult még el, mint amennyire a kórházban produkálta magát. Ki tudja, jön-e még ide haza, a saját lakásába.

Mi a barátnõmmel jövünk hamarosan.