Lélekvihar

Tegnap este nem tudtam aludni. Háborog a lelkem. Kavarognak a gondolataim. Legutóbbi barátnőmmel hosszú idő óta először beszéltem telefonon. Leadta a diplomamunkáját, hamarosan túl lesz a főiskolán, neki ez hatalmas sikerélmény. Most volt ideje elgondolkozni talán azon, hogy hiányzik-e neki az együttlét. Lehet, hogy ha most találkoznánk, türelmesebbek lennénk egymáshoz? Többet törődnénk egymással magunk helyett? Nem tudom. Most, hogy kész van a diplomával, hamarosan túl lesz a záróvizsgán, új célokat kell keresnie. Sejtem, hogy mi lesz az.

Neki könnyű, mondom, nem kűzd olyan gondokkal, mint én. Minden, amit fiatalon kitűztem: gyerek, család, kocsi, saját ház, elértem. Sőt, túl is vagyok rajta. Kiüresedett az élet. Új célokat kell találnom és kitűznöm (SMART célokat, jelentsen kihívást, de legyen elérhető), hogy ne legyen hiábavaló az életem. Hogy legyen amiért mindennap érdemes kűzdeni, dolgozni, lenyelni a tiszítóteát, megállni a szallona (vagy csokoládé) csókos csábítását.

Gyerekkoromban volt egy álmom: kiülni a tengerpartra egy üveg sörrel a kezemben, és azon gondolkozni, hogyan tovább. Ez az álom hamar teljesült, talán túl hamar is. Lehet, hogy már akkor céltalan hajóssá váltam, aki sosem ér révbe? A másik álom, hogy az udvaromon kenguruk ugráljanak, elérhetetlennek látszik. De London, Róma, Párizs, Montreál, Sidney, esetleg New York még hátra van. "Amerika London Párizs, maga uram nem normális."

Jó cél lenne ezeket kipipálni. De ezen kívül is szeretnék valamit, sokkal fontosabbat és hatalmasabbat: szerető társat, gyengédséget, törődést. Boldogságot. És természetesen örök életet. És rendesen kialudni magam.