A választás szabadsága

Kollégáim ebédelni hívnak. Kínaiba mennek. Gyengém a kínai. Szeretem. De kivételesen éppen kínait hoztam: édes savanyú csirkét. Megnézem, itt a házban, a kedvezményes étteremben is édes savanyú csirke van. Pah, ugyanaz, nincs választási lehetõségem. A saját készítésû édes-savanyú máris leértékelõdött. Csak azért, mert a házban is az van. Ha elmennék a kollegákkal a kínaiba, lehet, hogy ott is ezt kapnám napi menüben. De az is lehet, hogy valami mást, szecsuánit, vagy csípõs marhát, vagy sült tésztát. Vonz a választás szabadsága, hogy eldönthetem, hova megyek ma enni. És most átkozom magam, mert tegnap már eldöntöttem, mit fogok ma ebédelni. Mi van, ha mégis engedek a szabadságnak, és kínaiba megyek? Ott kedvemre tele ehetem magam.

A fogyókúra is ilyen szabadságomban-korlátozom-magam döntés. Mikor lemondok az ebédválasztás szabadságáról. Mikor elõre eldöntöm, hogy lemondok a kenyérrõl, a cukorról, a pizzáról. Nehéz lemondani a szabadságról. Nehéz kötni magamat egy korábbi döntésemhez. Akkor, mikor eldöntöttem, hogy fogyni fogok, ha törik, ha szakad, lemondtam a mindennapi döntések szabadságáról. Pedig akkor is szabad akaratomból döntöttem, egy magasabb cél érdekében. Egészség... Vajh, mi is az egészség, mikor úgy érzem megbolondulok, ha nem választhatok ma, itt és most, ha korlátozom saját magamat a szabadságban.

Szabadság szent madara

A dohányzás hasonló. A kollegáim kimennek dohányozni, beszélgetni, kis szünetet tartani. Szabadság. Ki a friss levegõre. Mérgezni magukat. Szabadság. Tudnak, és mernek is dönteni, hogy bevállalják azt a kockázatot. De szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy inkább kevesebbet élnek. És szabadon dönthetnek, bármikor abba is hagyhatják. Én már ezt a szabad döntést is kizártam, mikor leszoktam a dohányzásról. Leszoktam? Hahaha. Nem is dohányoztam soha igazán. Csak ha megkínáltak. Meg ha berúgtam. Ezt a döntést, hogy többet nem gyújtok rá, szabadon hoztam, és tartanom kell magam az elhatározásomhoz. Néha nehéz, néha még epekedve nézem a kollegákat, akik rágyujtanak, és cseverésznek a hajó nyitott részén. Korlátozva érzem magam.

A munkában is korlátozva érzem magam. Ide jöttem dolgozni, szabad akaratomból, mégsem állhatok fel, szabad akaratomból, hogy most inkább valami mást csinálnék. Leszerzõdtem, döntöttem, most ki kell tartanom a döntés mellett. Ejh, szabadság, mennyire szabad az, aki valamit valamikor eldöntött, és utána tartania kell magát ahhoz a korábbi döntéséhez?

Mókuskerék. Ha beszálltam, szabad akaratomból, kiszállni szinte lehetetlen.

Most itt a következõ szabad döntés elõttem. Elhatároztam (már mennyiszer), hogy a hûtõbõl elhasználom az összes húst, és otthon tiszta vega konyhát vezetünk? Ha kell a sonka a pizzára, vagy a hamburger, azt megkapom máshol, a steaket, rántott húst is, de legalább nem kell annyit veszõdni a mosogatással, és a lakást sem kontaminálom tovább.

A sort a szabad döntésekrõl még folytathatnám. De nem teszem, mert hirtelen rossz érzésem támad, hogy a következõ az élet kérdése lenne. Vajon ki szabadabb, aki maga dönti el, mikor száll ki a mókuskerékbõl, vagy aki rábízza [a döntést] a gondviselésre?