Infantilizmus

A héten olvastam egy vallási könyvet, melynek a témáját így lehet egy mondatban összefoglalni: dícsõítsétek Istent, mert amit õ tesz veletek, az jó. A könyv olvasása közben eszembe jutott Popper, aki azt írta, hogy gyermeki viselkedés mások elvárásainak, akaratának alávetni magunkat. Ezek szerint aki Istenben bízik, neki akar megfelelni, az gyermeki? Szerintem van a dologban valami. Ahogy Istent az imák megszólítják, explicite így is tekintenek rá: Atyám, Apa-fiú-szentlélek.

Gondolkoztam azon, hogy is kell imádkozni. Kérni kell azt, amire vágyunk, vagy megköszönni kell azt ami van, amit (vélhetõleg) kapni fogunk? Az elsõ módszer azért is jó, mert az ember megfogalmazza vágyait. Aki nem tudja mit szeretne, akinek nincsenek céljai, az hogy tudná az életét maga irányítani? Kedves ismerõsöm szokta mondani: céltalan hajósnak semmilyen szél se kedvez. Amikor a hulló csillagokat vártam, nekem is meg kellett fogalmazni azt, amit a csillagoktól várnék. Hogy a csillagok teljesítik-e, vagy a tudat alatti, akit a kívánság megfogalmazásával beprogramoztam, nem lehet tudni. De ezzel rendett tettem fejemben.

A másik lehetõség, hogy nem kérünk, hanem mindent megköszönünk, amit kaptunk, a jót és a rosszat is. Csak annak a vállára tesz nagy próbát az élet, aki azt el is bírja, s közben megerõsödik, hitben vagy önbizalomban. Aki így tesz, az visszatekint a múltba, és a jövõt elfogadja olyannak, amilyen. Itt már érzem a gyermekiességet. Mint a gyermek, akinek a szülõje parancsol: tedd ezt, ne tedd azt, szeresd ezt, be bántsd azt.

Egy dolog közös a szülõ-gyermek és az isten-ember kapcsolatban. Ez a "ne félj, amíg engem látsz". A gyerek a szülõje mellett, a hívõ istenében találja meg a biztonságot. Mit tegyen, aki sem nem gyermek, sem nem hívõ? Szerezzen társat, szerezzen barátokat, mert társaságban a biztonságot ugyanúgy megtalálja. Vagy igyon alkoholt, mert az kikapcsolja a félelmeket. Még jobb, ha a barátaival iszik alkoholt... (?)