Egyik kép egy puzzle, a Mississippi boldog békeidőben. Sokat játszottunk puzzlékkal, összehozta a család apraját és nagyját, mikor egymáson átesve keresgéltük a hiányzó darabokat. Aztán elmaradtak a puzzle kirakással töltött esték, és felbomlott a családi kötelék is, bár nem tudom, hogy melyik volt az ok és melyik az okozat.
A másik kép egy kedves ismerősöm képe, szemben az ágyammal. Minden lefekvéskor és ébredéskor őt látom, és tudom, hogy vigyázza álmom. Feldobja a hangulatom.
Vasárnap tánc fellépésen voltunk. Kicsit fárasztó, hogy a délután kettőkor kezdődő műsorra már reggel 9-re oda kell menni, és ez az egész napunkat kitölti. A gyerekek elfáradnak a sok játékban, mi szülők meg berekedünk a sok fegyelmezésbe. Hogy a napot megmentsem, elindultam uszodába, de csak ebéd főzésig és ebédelésig jutottam. A táncot végül nagy örömmel néztem és fotóztam. Sajnálom, hogy csak az egyik fiam volt ott a színpadon.
Hétfő reggel bekrepált a céges számítógépem, pont amikor a lízing idő letelt és megvehettem volna. A hétfő adatmentéssel és archiválással telt, még szerencse, hogy a fotóim megmenekültek.
3 megjegyzés:
Kár az egyik fiúért! Remélem, azért jól érzi Ő is magát...
S a hétvégi várakozások? Biztos lehetne másként is, de hát ez van.
Elég fura helyzet, hogy csak az egyik fiú jön a hétvégén vidékre. Nem igazán tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Hasonlóan a balatoni tábor és az olaszországi fellépés esetében...
Szerintem, aki ott van (lesz), annak adj meg mindent! Hiszen akkor ő lesz a fontos, vele leszel együtt, vele kell törődnöd. S a lényeg: Közös élmények.
Nem tudom, Marcinál mi váltotta ki ezt az elfordulást, biztos meg is beszéltétek, de a jelen esetben az ott levővel kell foglalkoznod. (S ettől még nem szereted kevésbé a másikat...)
Megjegyzés küldése