EÜ

Ebben a balesetben nem az a legrosszabb, hogy fáj, hogy nem tudok lehajolni bekötni a cipőmet, még csak nem is az, hogy rendesen lefürödni sem tudok (mert egy törülközővel csak letörölgetem magam ahol kell), hanem az, hogy ki vagyok szolgáltatva. Sorba kell állnom az SZTK-ban, hallgatni ahogy sopánkodnak az emberek. Fél óra a sor az információnál, befizetni a vizitdíjat, még nagyobb sor az orvosnál, aki mint kiderül rosszul lett és be sem jött rendelni, az emberek újra sorban állnak, de "vizitdíjat vissza nem adunk". És szídják a kormányt, szídják mittomén milyen Ágnest, és sopánkodnak. És bejutok az orvoshoz, aki jól beszél magyarul, jó szakember, de eszembe juttatja, hogy mit mondott Öszödi Ferenc: akinek nem tetszik menjen a francba. Mennék is kérem az első vonattal, vagy repülővel, csak ne kötnének ide érzelmi szálak, emberek, barátok.

Még egy fájó pont: elmennék este Quimby és Belga koncertre, de a hasfalam nem bírja a mozgást, így minden esti szórakozás függőben marad, még egy jó szexre is képtelen vagyok. Meztelen szakácskodásnak is lőttek. Ülni, olvasni sem tudok. Hogy a szerencsétlenségem egy kicsit nemesebb szinre emeljem, elképzeltem, vagyis megálmodtam, hogy nem is leforráztam magam, hanem hasba lőttek. Mennyivel büszkébb lennék egy haslövésre, mint egy ilyen ciki esetre.

Tegnap nagyon megnyúztak. Leszedték a kötést, mindenféle finomkodás nélkül, lemosták az elhalt bőrt, új kötést kaptam. Közben azt hittem, hogy bepisilek, és csak a neveltetésem miatt nem üvöltöttem. Ha nincs a nővér, aki kommentálta, hogy mindjárt vége, és nyugtatott, hogy ezt így kell csinálni, elájultam volna.

Otthon kéne maradnom, ágynyugalom, kényeztetés. Ja, de kitől? Ex erre nem volt hajlandó, törődni velem. Törődés nélkül meg, hiába vagyok férfi, elvesztem a hitem, erőm, lendületem, elhatalmasodik a káosz felettem. Vagy bennem.