Rajz

Ma reggel rajzórán voltam, az én jó görög segítõm rajzoltatott, s ez lett az eredmény. Most ne azt nézzétek, hogy a háztetõ lyukas, és bejönnek az egerek, vagy hogy ami felül befolyik, az alul ki, hanem azt, hogy mekkora egyenlötlenség van ebben a házban. A harmadik szereplõt nem rajzoltuk fel, mert a viszonyokat kellett csak jellemezni.

Úgy érzem ez az ember érti a dolgát, ma megint megértettem valamit. Lehidalok közben, lemegyek békába, gyötrtõdöm és gondolkodom - nem mûködnek a szokványos sablonjaim. Nincs kész válaszom a kérdéseire.

Még szerencse, hogy nem egy finnel hozott össze a ... balsors.

---
Ezt valahol máshol olvastam/láttam: aki határozottnak akar látszani, terjessze ki két karját az ég felé két percre, csak utána lépjen be az állásinterjúra. A fizikai nagyság-érzés javítja az énképet, az önbecsülést, határozottá tesz. (Egy TED videóban volt, egy kétperces technikát tanított a néni.)

Innen arra a gondolatra jutottam, hogy a pocakos, kövér embernek baj van az önbizalmával, és azért növeszti magát százkilósra, hogy nagyobbnak, erõsebbnek látszódjon. Folyománya: csak akkor lehet sikeres a fogyókúra, ha elõbb az önbizalmat helyreállítottuk.

Lám mennyi minden összefügg...

Kérdések

Milyen jóságos az isten! könnyeket ad, mikor szükség van rá.
És milyen hatalmas! kifogyhatatlan mennyiségben tudja adni azokat a könnyeket.

Tele vagyok fájdalommal.
Bõgtem hajnal 3ig, aztán eldobtam magam.

Szerencsére nem a testem fájt. Megnyugtat, hogy a lélek nem lehet beteg. Megnyugtat, hogy a rák nem fáj. Ez fáj, ez nem lehet rák. Belezavarodtam.

---
Eszméletlen, hogy a country zene mennyire pozitívan cseng. Pl ez. A néni azért tud mást is.


Erin: Kölcsön élet

Ami nem öl meg megerõsít

Azt mondta ma a fõnöm, hogy van egy finn szólás, ami szerint ha valami nem öl meg, akkor megerõsít. Szorítsatok, vagy imádkozzatok értem, hogy erõs legyek inkább. Persze, meg kellett mondani neki, hogy miért járok el a munkából szinte minden nap több órára, mondom neki, hogy van ez a párhuzamos vonal dolog, idõnként szét, idõnként össze, aztán jól összegubancolódik, hogy nehéz átlátni, s most próbálom kibogozni, de még nem látom a végét. Itt írtam róla. Hú de régen volt! (2006/11) Hát most ezzel kínzom magam. Errõl a gubancról mindjárt eszembe jut egy másik is. De most hallgassuk meg a zenét.


Felüdülésül egy újabb zene a rózsaszín pillangók helyett a magányos tündérrõl. A lányom imádja a tündéreket. Mikor megszületett, mindig mosolygott, azt szokta mondani a párom, hogy õ még látja a tündéreket, s itt vannak velünk. A biblia mindig nyitva volt az éjjeli szekrényen, talán az vonzotta oda a tündéreket.


Vissza a munkahelyi témára: a fõnök megértõ és támogat. Szerencsére nincs nagy iram, átszervezés van, még várom, hogy a teszt-környzetemet felállítsák, addig csak tanulgatok. Most pl ISTQB advanced szintet. Még a tanfolyam elõtt kitöltöttem a tesztet, simán átmennék tanulás nélkül is, de azért, ha már ingyen adta az elõzõ munkahelyem a hozzáférést, akkor végignézem a tananyagot. E-learning. Kicsit hosszú, és nagyon sokat ismétel a foundation szintrõl, és ha este nézem, elalszok bele, de legalább alszok, és nem a sötétet bámulom.

A sötétrõl akartam már írni. Most, hogy visszaolvastam a régi 2006-os bejegyzést (link fent), látom, hogy ott is a sötéttel fejeztem ki, ha magányos voltam. Ha egyedül vagyok, félek. Ha sötét van, félek. Egyedül nem merek aludni. Van egy Coccolino macim hozzá, hogy ne legyek egyedül. Mindig a tévé volt, ami elaltatott (vagy egy könyv) tehát nem volt sötét. Aztán hozzá akartam szokni a sötéthez, megbarátkozni vele. Gyerekkoromban laboráltam sötétkamrában, töltöttem filmet (Orwo, Fortepan) nagy tekercsbõl kazettába, ahhoz vaksötét kellett, s megszoktam, hogy megbízzak a kezemben, kitapogatni, hogy mi hol van. Valahogy a vakok is elboldogulnak. Szóval a sötéttel a viszonyom elég fura, ha ismert, megszokott a helyzet, akkor mégsem félek annyira tõle. De sötétben rámtörnek a gondolatok: Vajon az a távoli helikopter mit keres itt az erõ, a kacsás tó felett hajnali háromkor? Meg vannak-e körülöttem angyalok? Sötétben nem látom õket. Világosban sem, de gondolom, könnyebben észrevenném õket világosban.

Most ez elég béna leírásra sikerült, most csak így tudott kijönni. Mély gondolatok vannak mögötte. A hideg ellen meleg zoknival és nyakig felhúzott takaróval védekezek. A sötét ellen lámpával.

Eszembe jut, mit mondott a Kis Vuk: a sötét a te barátod. Szeretem a kis vukot, annyi életbölcsesség van benne, akkora nyugalom árad belõle, biztonságot ad. Lám, a sötétet, a nagy ellenséget a szövetségesemmé tehetem. Sötétben nem látszom. Nem látszanak a kerek vonalaim, nem látszanak az anyajegyeim, s ha befogom a számat, nem látszik a beszédhibám, a görbe lábam, a ferde fejem. Akkor egyszerûen megszûnök test lenni, csak lélek maradok, örökké fiatal. Csak most a lélek is beteg, amputálják, errõl írtam tegnap, de talán helyre jön.

Egyébként kezdem megszokni egyedül. Sokkal több idõ jut magamra, olvasni, tanulni, filmet nézni, elmenni csavarogni, ma például úszni voltam. Ha minden igaz, a lányom is, befizettük neki a csütörtöki uszodát. Nem mertem abba az uszodába menni, ahova õk, pedig úgy meglestem volna, hogy megy neki. Lehet, hogy úgy nõ föl, hogy az apja nem tanítja meg úszni és kerékpározni? Itt van a kerékpár hiába, mindjárt kinövi, és nem használja.

Mondom a páromnak, hogy ha kell valalmi itthonról szóljon, elviszem nekik, de azt mondja, nem õ diktál, neki valaki mondja, hogy mikor találkozhatunk, mikor és mit beszélhetünk. Lehet ilyen? talán még azt is õk mondják, hogy el kell válni? Ha válni akarunk, akkor meg kell beszélni, hogy hogyan. De elõbb meg lehetne próbálni még egyszer együtt. Ha nem megy, elválhatunk

Fent beigértem, hogy még írok a gordiuszi csomóról. Mennem kellene teregetni, de ezt még leírom. Beszéltem egy keresztény segítõvel. A bûnbocsánatról kérdeztem, mint ahogy a Jehovákat is. Azt mondja, a bûnbocsánat Istentõl jön, vagy Jézustól? Meghalt értünk a kereszten, ezzel átvállalta a bûneinket. Pontosabban azoknak a bûneit, akik hisznek ebben a történetben, akik elfogadják Jézust és az õ szeretetét. Ebben az esetben van bûnbocsánat ("hiszem a bûnök bocsánatát..."). Mondom neki, hogy úgy érzem felismertem hol hibáztam, hol ártottam a családomnak, s most itt van a hátamon, és nyom, nyomaszt, és mivel nem tudok megbocsátani magamnak, összelapít a teher. Mintha egy hátizsákot cipelnék benne egy hatalmas kõvel. Mondom, hogy ha katolikus lennék, elmennék egy paphoz, és meggyónnám a bûneimet, az azt mondaná, hogy három miatyánk megy 21 szûzmária, s nem állnék neki vitatkozni, hogy ha szûz, akkor hogy lehet Mária, hanem hazaszaladnék és örömömben táncot járnék, hogy de jó, a pap megszabadított. De reformátusnak születtem, és az új világnézetem szerint sincs gyónás, az ember maga számol el a tetteivel, és kapja meg a feloldozást. De mi van, ha nem megy? Ha magamnak nem tudok elszámolni? Ha úgy érzem, nem csak én vagyok a hibás? Megbocsátani tudok, de ezt a követ letenni nem.

Na erre azt mondja ez az ismerõs: a követ márpedig magamnak kell letenni. Ha túl nehéz a hátizsák, vegyem ki belõle a követ, tegyem le magam elé, nézzem alaposan meg, járjam körbe, s mondjam, hogy tyû, de nagy kõ vagy te! Nem csoda, hogy így nyomtad a hátam! Csodálkozzak el rajta, szemléljem meg, mekkora kusza kavarodás van abban a kõbem, mekkora görcs meg csomó (gordiuszi) van benne. S ha már letettem, megszemlélni, ha jó alaposan körbecsodálkoztam, akkor hagyjam is ott. Ennyiben maradtunk, a hét végén megszabadultam a kövemtõl, már nem nyomaszt. Persze a sok biblia idézet, meg egy csomó vallásos irodalom is közrejátszott, hogy kezdjem elfogadni magam annyira szerencsétlennek, tökéletlennek, amilyen vagyok. Majdcsak lesz valahogy, nem? Végülis már negyedik hete vagyok egyedül, két hete ment el a család Magyarországra, aztán haza jöttek két napra, aztán eltûntek. Nem állt meg az élet, elkezdtem kitakarítani, kidobálni a gyerek által összegyûjtögetett szemeteket (kavicsok tobozok), a vagdosások maradékát. Persze a mûalkotások maradnak, csak a szemét megy. Pakolom a helyére a hónapok óta el nem rakott ruhákat, játékokat, rendezem át a szobát, teszem kuckósabbá, lakhatóbbá. Nincsenek itthon, így nem kell naponta fõznöm, több idõ jut mindenre, de ezt talán már mondtam. Na most ezért van bûntudatom, mert jól érzem magam egyedül is, pedig családos ember vagyok. Fura érzés.

Szóval próbálok erõs lenni, ma már 600 métert úsztam, ennyit talán még sohase egy menetben, szaunáztam, mert ugye mondtam, hogy nagyon hideg van, a gõzös meg a finn szauna meleg, voltam a jakuzziban is, elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy még egy 10 kilót leadok, csak ne lógjon a hájam, és eljárok majd futni is, meg a fitnesszbe ugrálni, hogy a látásom is rendbe jöjjön. Kell a francnak család, csak nehogy megint valaki elvegye az eszem. Többet soha. Akkor inkább mégis elgyengülök...

Beszélõ kutya

Ma reggel a Minimaxon láttam egy mesét egy beszélõ kutyáról. Csak azért írok róla, mert szorosan kapcsolódik a legutóbbi témámhoz. Megette a betûtésztás levest, és megtanult beszélni tõle. Aztán csak járt a szája, kiderült, hogy egy pletykás, extrovertált személyiség, beszélt a gyerekkoráról, a macskákkal kapcsolatos viszonyáról és a véletlenül lenyelt üveggolyóról. Aztán a család megunta, hogy annyit beszél, az idegeikre ment, s azt kívánták, bárcsak ne értenék, amit mond. Aztán befogta a száját, és teljesen depresszióba esett attól, hogy nem kommunikálhat.

Ma este az RTL-en a Red címû film lesz, ajánlom. A héten láttam a moziban a folytatását a Red 2-t, szerintem nagyon jók a színészek, fõleg Malkowich, és ha el nem alszom, biztos megnézem. Bár van egy kis alváselmaradásom, s mire a család megjön, be akartam pótolni. Ma szombat van, de be kell szaladnom a munkahelyre lefuttatni valami teszteket. Aztán elszaladok úszni, lemosni a kocsit, és jövök haza takarítani. Úszik a lakás.

Tegnap befõztem a lecsót, végül csak másfél kiló paprikából, de így is négy nagy üveg lett, bent dunsztolódnak a szaunában. Tévénézés közben (Barátok közt) elbabráltam vele. Kihoztam a netet a konyhába. A maradék 1-1.5 kiló paprikát lefagyasztom, majd a film közben megint jól elkézimunkázok vele. Terápiás kézimunka. Még annyi mindent szeretnék csinálni, mielõtt haza ér a család, de már alig maradt idõm.

(update 2013.10.10: most aztán megkaptam, van rengeteg idõm... )-:

Tegnap, szintén terápiás kézimunkaként tettem egy meditációs pontot a falra. Festettem egy fát. Aztán addig bámultam, míg elaltatott. Elõtte a csillagokat bámultam, de megfájdult a nyakam.

Rózsaszín virágot a fülbe

Úgy néz ki nem bírom az egyedüllétet, mintha attól félnék, hogy elkezdek gondolkozni, még jobban, mint normálisan, és megfejtem a világ nagy kérdését, és ezért elrabolnak a vogonok. Gondolkozni nem szabad. Meditálni kéne, elérni azt az állapotot, amikor nem gondolkozok, és nem törnek rám a megoldásra váró egyenletek. Lakáshitel, gyerektartás, biztosítás... És a nagy kérdés: mit egyek? Ma brassóit csináltam paneer nevû házisajtból, finom lett. Hozzá saját kovászosuborka. Kiültem a napra a közeli templom udvarán, és csak néztem ki a fejembõl. Próbáltam nem gondolkodni, de a Micimackó program futott, hogy valami korog, s akkor született meg a brassói. Elõbb megszületik az érzés, az élmény,  hogy eszem, s a hasam dagad, mint valami cél, aztán megszületik a projekt terv, a folyamat, ahogy a célt elérni lehet, s aztán a megvalósítás, és végül a minõségellenõrzés, a puding esete. Végül micimackó mézet csorgat a gránátalma teába, ideje kikapcsolni.

Ma olyat meditáltam, hogy komolyan el kellett gondolkodnom, mit is ittam az éjjel (aludttejet). Lejátszódott bennem egy jelenet, hogy rózsaszín virágokat dugok a fülembe, és azok megszûrik a világ szennyét, csak a kellemes hangok és pozitív hírek jutnak be és fejtik ki hatásukat. Mint a bábel halak, csak nem fordítva, hanem szûrve. Érted? Margit egy kicsit lassan kapcsol. Rájöttem, nem kell a tengerpart, a templomkert is majdnem olyan jó. Sajnos erre más is rájött, tele volt a hely nálam idõsebb öregekkel. Meg egy rakás boldog egyszervolt emberekkel. Ismeretlen nevek, egy-egy 2-3 négyzetméteres telken akár 4-5 névtáblával. Ma újabb nagyott léptem elõre az önmegismerés lépcsõházában, majdnem tele írtam az offline naplómat. És holnap is nap lesz.

Beteszek egy vudielent, hátha leszedál.

Nem elég jó... avagy az élet értelmének keresése folyán elgurult a viagrám

Azt hiszem, akkor szenvedek, amikor úgy érzem nem vagyok elég jó. Ha nem vagyok elég jó a munkában, attól rettegek, hogy leépítenek. Ha megtörténik, akkor jön a következõ, hogy nem vagyok elég jó apának. Vagy nem vagyok elég jó pénzkeresõ. Vagy nem vagyok elég jó blogger. Nem vagyok elég jó coach. Nem vagyok elég jó blogger. Lám, ismétlem magam, ferudi elszólás, biztos ez a legbensõbb félelmem.

Ilyenkor belegondolok, hogy valóban nem vagyok elég jó? Semmiben nem vagyok jó? Vagy van olyan, amiben mégis elfogadhatóan jó vagyok, csak nem veszem észre? Hogy elégedetlen vagyok (magammal), túl magasak az elvárásaim?

Például jó vagyok az evésben. Most ettõl szépen megfosztom magam, mert a rövidtávú élvezetekrõl lemondok hosszútávú célokért. Vagy jó vagyok lustálkodásban. A nem-mosogatásban, a nem-takarításban, a számítógép elõtt ülésben. Meg a négylevelû lóhere találásban. Most például egy ötlevelût találtam, de mivel az semmire nem jó, visszadobtam visszaesek folyton az alapprogramra: hogy nem vagyok elég jó. Bezzeg panaszkodni, azt de szeretek!, de arra meg azt mondják, hogy nem illik...

Ez a blog is arra született, hogy kiteregethessem a szennyest, (meg hogy lássam hogy vannak mások számára használható gondolataim), hogy panaszkodjak, aztán a visszajelzésekbõl látssam, hogy másnak mennyivel rosszabb, s ezért mégiscsak mennyire jó nekem.

(de) Mióta letiltottam a kommentelést, már visszajelzések se jönnek. A pálinkázások is elmaradtak. A kertipartik is. A gyerekek kiröpültek, már csak az összeget mondják, hogy apa, ennyit és ennyit utalj. Már azt sem mindig közlik, hogy mire kell. Persze, hogy cipõre.

---
A kertben füvet akarunk termeszteni, szép zõd gyepet, égig érõt, de csak nem akar sikerülni. Meg paradicsomot, az sem. A répa is apró marad, hiába locsoljuk. Mert ott egy nagy fa, amirõl a mókus dobálja tele udvart, tobozzal, amit tegnap felgereblyéztem, ma már megint tele van.

Eltakarják a napot
Eltakarják a napot
Eltakarják elõlem
mert egy fejjel kisebb vagyok

(Voga-Turnovszky)

De azok a szép sárga vajvirágok, a pitypang, az szépen fejlõdik még nálunk is. Hát miért nem akarunk olyat termeszteni, ami megterem?

Innen jön az utóbbi hetek legnagyobb felfedezése: az élet folyamatos küzdelem (az elemek, a természet, a halandóság ellen).

---
Találnom kellene valamit megint, amiben elég jó vagyok. Azokat a dolgokat kellene virágoztatni, amihez természetes adottságom van. Nagy fenekem pl az üléshez, henyéléshez, tévénézéshez. Pocakom a sörözéshez és kocsmához. Szám és feneketlen belem az evéshez. Türelmetlenségem és izgágaságom, hogy társaságba járjak és kényszersen kommunikáljak. Fejlegyzési, dokumentálási és gyüjtögetési kényszerem, hogy mindent lefotózzak. És azt hiszem elég szemét tudnék lenni mások zárthelyi dolgozatainak a javításához.

Miért nem lehetek étterem és filmkritikus, esetleg vizsabizottsági tag, kérdezõbiztos, vagy beszélgetõtárs? Azért, mert azt mondják, hogy túl nagy az agykapacitásom hozzá, hogy ezt az adottságot valami fontosabb dologra kellene fordítani. Most pl a rákos betegek gyógyításán fáradozok, de ahogy az orvostanhallgatókkal lenni szokott, itt a gyárban kórházban minden halálos vész átmegy rajtam is. Na meg túl bunkó is vagyok a betegekhez.

Új szelek

Kaptam egy tök jó laptopot. Bekapcsolt wifivel is azt mondta, hogy az akkuból hátralevõ idõ még 7.5 óra. Az pont a munkaidõ.

Aztán kaptam egy tök jó telefont is, egy sárga Lumia 820-at. Pont olyan, mint amit most használok. Csak nehögy összekeverjem õket.

Fired

Egy ideje csinaltam egy hulyeseget, megkerdeztem a HR-t mi lenne, ha a masik keresztnevem hasznalnam, mi valtozna? Erre fogta, es megvaltoztatta a keresztnevem a belso rendszerekben. Azota az email cimem es a nyakamban logo belepokartyamon is a masik, ritkan hasznalt nevem van, es az emberek elkezdtek igy hivni, ami fura, mert erre a nevre korabban nem hallgattam. Most skizofren erzes, mert a leveleket igy kell alairnom, ami nekem idegen. Ha visszavaltoztom, akkor meg hulye vagyok, mert nem tudom hogy akarom hivatni magam.

Ma szorakoztam a vecen osszekevertem az uj nevem betuit, es az alabbi angol szo jott ki belole: FIRED. Lam, a nev kotelez... mielott kozolnek, mar tudom a szakszervezeti egyeztetesek kimenetelet. Elegge luzernek erzem magam, hogy nevet valtottam.

Dialektikus lekvár

Imént olvasom valahol: dialektikus lekvár. Persze, hogy nem dialektikus, hanem diabetikus, de már megint hol jár az eszem? (Az éjjel a devachánról olvastam.)

Jók ezek a nem összeillõ szavakból alkotott szókapcsolatok. Félzsíros turbó, fülzsíros kenyér... fodros agykocka.

Álom

Azt álmodtam, hogy egy nyolcemeletes ház tetején áradó vizek közepén egy pszichológus szomszédomnak magyarázom, miért lett kettes a bizonyítványom. Persze csak a vízzel foglalkozik, kit érdekel ilyenkor a kettesem.

Megjött a rendõrségtõl a levél: nem kell fizetni, csak figyelmeztetést kapok. A párom címére jött, az õ nevén az autó, hogy legyen szíves figyelmeztetni az autó vezetõjét, hogy máskor tartsa be a megengedett sebességet. 80-as táblánál 87-nél villantottak a szemembe. Gyors volt.

Elõtte épp azt magyaráztam, hogy miért hajtottam gyorsabban, meg hogy mennyire figyelek én a sebességhatárokra, mielõtt a tetõre kimentünk volna, és kiáradt volna a duna, fel a 8. emelet tetejére.

Az elveszett pénztárca története

Ma vagy tegnap olvastam Lily történetét az ellopott pénztárcával (ez is), még gondoltam is rá, hogy ilyen Finnországban nem történhetik meg. Erre ma elhagytam. Az ikeában fizettem vele, aztán felöltöztettem a gyereket, és szaladtunk a kocsihoz, mert kint hagytam a telefont, és azt beszéltük meg a párommal, hogy hív majd, ha végez az uszodába. Szóval rohanás az autóba, rohanás át a városon le a tengerparti nagy uszodába, azán haza, aztán mennék vissza az Ikeába elhozni a kinézett polcot, és a pénztárca sehol. Az ikea óta nem szálltam ki a kocsiból, tehát csak ott maradhatott. Megyek vissza, keresem ott, ahol a gyereket öltöztettem, persze nincs ott, kérdezem a gyerekmegõrzõben, nem adták le, kérdezem a gyorspénztárnál, ahol fizettem, mondja a csaj, hogy 1 órával ezelõtt nem õ volt itt, de ha megtalálták és leadták, akkor az az információban lesz. Megyek az infóba, sorszám, elõttem rengetegen, akik furgont akarnak bérelni, szerencsére az egy külön sor, 10 perc alatt sorra kerülök, és megvan! Mekkora szerencse, hogy mindezt nem Budapesten csináltam meg. Nézem, a két kártya, amit a fizetéskor használtam, az ikeás klubkártya meg a hitelkártyám nincs meg, és hiányoznak a legutolsó blokkok, azokat szépen félreteszem, könyvelem, egye kutya, csak egy kártyát kell lezárni, a jogsi, a személyi, a tb kártya, a nemzetközi tb kártya, a magyar lakcímkártya mind megvannak. Huh. Aztán nézem tovább, a két elveszett kártya is ott van szépen beszúrva a többi közé, a hamburgeres, a tankolós és a patikakártya közé, pedig nem ott van a helyük. Akkor nulla veszteséggel és egy köszönömmel megúsztam, mégis jól leizzadtam ez alatt.

Örömömben bementem polcot vásárolni és bele fiókokat, a gyorskasszás csaj kérdi, hogy meglett? mondom meg, s most kivételesen egyenként átnézte a blokkot, meg hogy mit vettem, kivételesen leellenõrizte, hogy minden termékrõl lecsippantottam-e a vonalkódot. Máskor lehet, hogy felháborodnék, de még így is hálás lehetek az Ikeának.

Józsi az úthengeres

Életveszélyben vagyok! tegnap este a mérleg kerek 110 kilót mutatott, még kettõ, és kipukkanok mint egy lufi. Tegnap és ma simán ki tudtam hagyni az ebédet, éhezés nélkül, reggel sem voltam éhes, csak a megszokás miatt reggeliztem. Azt hiszem olyan munka kellene, amiben nem lenne idõm leülni enni, kávézni.

Csodálom a hugom párját, a facebookon Európa minden tájáról oszt meg képeket, most éppen ejfel torony és diznilend. Én is szeretnék utazni! Azért is jöttem ide, mert innen havonta kétszer repülhettem (haza az apás hétvégékre :-/). Meg azt reméltem, az itteni fizetésbõl eljutok a nagyobb városokba (Róma, London, Párizs, Pétervár, Nyújork, Novoszibirszk...)

Hogy mit csinál? Kamionos. A családban van egy pár. A felvidéken is, a délvidéken is, a fõvárosban is. Azt hiszem én is szeretném. Vezetni tudok, C kategóriás jogosítványom van, az utánfutót és tolatást meg tudnám tanulni, ha a vektorprogramozást meg tudtam. Pakolni is tudok, szoktam kamionba dobozokat tologatni rámpán fel.

Talán nem égne annyit fel a hajam, talán kisebb lenne a stressz, s a határokon állva lenne rengeteg idõm olvasni és meditálni. És fõzni.

És a feleségem sem panaszkodna, hogy a horkolásom miatt nem tud aludni.

Karácsony utáni tengs lengs

Egész nyugis volt a karácsony, elmaradt a szokásos idegbaj, mert szépen türelmesen díszítettük a fát, és hagytuk, hogy a gyerek pakolja a díszeket. Szaloncukor is volt, hiába volt bazi drága, a milka is rossz ízû (marcipánost és feketeerdõt hoztam). Karácsony másnapján 25 centi hó állt a kocsi tetején, az udvarban meg már fél méter, a tetõn meg annyi a hó, mint tavaly márciusban. Ki kellett mennem hómunkázni, a mínusz 14-ben bekaptam a hideget és most torokfájással itthonról dolgozom. Két napra rá plussz van, olvad, korcsolyapálya a város. Kár, mert most építettünk az udvarban hóvárat. Izzasztom magam, pizzát sütöttem, megint megégettem a kezem, ez már menetrendszerû. Most épp kenyér lett a maradék tésztából, és amikor le akartam takarni, hozzáértem a tepsihez. Le vagyok robbanva, kár, mert tegnap, amint lehetett, bevásároltam a tüzijátékot, s lehet, hogy nem is lesz alkalmam ellövöldözni. De ha itt lennének a fiaim... Akkor lenne nagy buli.

Picsásodom

Az egy dolog, hogy odafigyelek a súlyomra, meg a gömbölyödõ pocakomra, de már kenem is magam: kaptam a születésnapomra valami csoda testápolót, és azzal bekentem magam. Annyira bársonyos lett a bõröm tõle, mint a baba feneke. Aztán az arcom is lekrémeztem vele, s valami komolyabb arckrémet kértem karácsonyra hirtelen felindulásból. De ez még mindig semmi! Ma zumbázni voltam. És valami perverz örömet éreztem, ha nem rontottam el a lépéskombinációt.

Mindent megteszek annak érdekében, hogy leadjam ezt a görögdinnyét. Na jó, a krémek nem ehhez kellenek, hanem a viszketés meg a hámlás ellen.

Ez most pozitív panasz

Szaladgálás, hómunka és ünneplés a heti program.

Szakadó hóban rohanok a boltba bevásárolni az útra, szervezem a rövid hétvégét, búcsuztatjuk az elköltözõ kollégát. Csak erre a hétre esik hirtelen 4 céges/óvodai karácsonyi buli, a múlt héttel és a jövõ héttel együtt 8, meg két születésnap, és még nem volt idõm megszervezni a sajátom.

Közben csak ámulok, hogy már megint hova emelkedik a részvény árfolyam. Hajrá hajrá, ha így megy tovább mégiscsak lesz munkahelyem a világvégén túl?

Tegnap megveregette a vállam a korábbi fõnököm, és ajánlott egy állást. Hajnal 4ig CV-t fényesítettem, 2 órát aludtam. Ekkora befektetés tökre megéri. Azt hazudtam bent, hogy a tegnapi búcsúvacsora után az ál-karácsonyi bulin voltam, ahol a már kirugottak és a kirugásra várók együtt buliztak. Hát majdnem, csak itt önkéntes elhagyók voltak.

És képzeljétek, ezek a meggondolatlan h*ék képesek innen visszamenni Magyarországra.

Félelem, hit, világvége

Nem úgy néz ki, mintha a világvége jönne.

Azt irja az index, vannak ezek a világvége-váró emberek, akik hiszik is, amit mondanak.
De nem lesz világvége, ahogy a világ 2000-ben sem állt le. Nem úgy, mint Lisztferihegy a hét végén.

Azt irja a cikk, akik hisznek benne, ugy gondoljak, hogy majd a jobbik oldalra fognak kerülni a halál után (pokol vs menyország), tehát elkerülik a kondérban való megfõzetést. Magyarul azzal, hogy hisznek a világvégében, legyõzik a halálfélelmet.

Ehhez elég lenne belátni azt, hogy nincs pokol, vagy hogy nincs élet a halál után. Mert ha ezt belátnánk, akkor megnyugodhatnánk, hogy a halál után már nem lesz ami érezzen, gondolkozzon, ami fájjon. A halál megváltás.

De gondolkodunk, a gondolkodás tudással jár, és a tudás félelemmel jár, mert el tudjuk határolni azt, amit tudunk, és azt, amit nem, és az ismeretlentõl félünk, félünk hát a haláltól, mert nem ismerjük, mert onnan még nem jött vissza senki isten igazán. Boldogok a lelki szegények. Vajon jobb lett-e volna, ha nem eszünk a tudás fájáról, és nem emelkedünk ki az állatvilágból?

Ezeken gondolkoztam, és írtam is röviden a másik blogra, mikor bevillant, hogy a naponta végzett meditálás megnyugtat. A nyugalom nem a halálfélelemtõl való megszabadulás?

Hogy segít hozzá a naponta végzett meditáció a halálfélelem megszüntetéséhez? A meditáló magába fordul, magában találja meg a megnyugvást, legyen az forrás, vagy a bensõ énje. Mivel a megnyugvás belülrõl jön, nincs szüksége rá, hogy egy külsõ erõ, vagy isten adja azt meg. Vagyis az egész világ mûködhet isten nélkül. S ha nincs isten, akkor nincs menyország, nincs kapu, nincs Szentpéter, nincs aki a kondérba kényszerítsen. Aki ezt mélyen átérzi, és nem csak racionálisan átgondolja, hanem el is hiszi, az már nem fél a haláltól.

Talán ezért üldözte a keresztény egyház azokat, akik meditációval éltek tempom és imádkozás helyett. Mert ha az emberek felvilágosulnának, akkor nem lenne szükség az egyházra.

Az a hit a hit abban, hogy nincsen hit, vagyis nincs vallás. Azt a hitet a rendszeres gyakorlás, a napi meditáció rituáléja táplálja (ismétlés a tudás anyja), a napi kapcsolat a legbensõbb valósággal, az isteni szikrával, teremtõ elvvel. A rituálé a hit megnyilvánulása. A rituálé arra irányul, hogy a hitet, a vallásosságot lebontsa, s pont önmaga teremti azt meg.

A lényeg? Aki meditál, átéli, megtapasztalja a nyugalmat, ami belülrõl árad. Aki megtalálja magában a nyugalmat, az nem fél a haláltól, mert tudja, hogy a halál után az, aki fél és aggódik feloszlik, s nem lesz aki a félelmet táplálja.

A világvége, az meg egy nagy lófasz. A félelem az, ami élteti az egyházakat, meg egy csomó mindent, pl a demokráciát. Ha nem lenne félelem, nem lenne világ. A félelem megszûnése lenne az igazi világvége. Ez meg nem jön el egyhamar, biztos nem december 20-án.

Töredék

Helyettem ne döntsön senki,
ne rágja meg senki az ételem
csak akkor, ha öreg leszek,
beteg, mozgásképtelen

(a vers a szenilitásról szólt, de a többit huss, elfelejtettem)

Szövõdmény

Nem vagyok jól. Nagyon nem vagyok jól. És ez nagyon nem jó így.

Ma rámköszönt megint a hormonszint, a jobb-lábamon-folt és kiszáradás formájában, és persze mindjárt robbanok. Még a vendégeknek meg a hónak és a frissen vágott hajamnak sem tudok úgy örülni, ahogy szeretnék. Lehet ez is az amputáció szövõdménye? Most meg itt cseszem el az idõm az egyetemi tananyaggal pedig lemondtam az összetartást és végre kialhatnám magam. S ennek még durvább szövõdményei lehetnek.

Tanulni

Beiratkoztam az egyetemre. Pontosabban egy egyetemre. Ez az egy, amiben mindig jó voltam: tanulni, felszívni az újat. Meglássuk mi lesz belõle. Egyelõre fizetni nem kellett érte.

Vizi

Gondoltam kihagyom ma az uszodát, mert az is mozgás, szét ne repedjen a deréktáji dinnyém. Aztán mégis elmentem a családi úszásra, hátha a víz nyomása visszanyomja a sérvem. Meg úszás után mindig egy csomó vizet dob el a szervezetem, hátha segít fogyni egy kilót, az is valami. Meg a szauna, kiizadok egy másik adagot. De hát nem ezt akartam megírni.

Még jó, hogy elmentem úszni, mert láttam a gyereket életében elõször úszómellény nélkül úszni. Békalábak vannak a lába helyén, azzal söpör végig a medencén. A víz alá merülést is most tanulja, hát természetesen a víz alatt úszik, mint a béka. A kezeit nem használja, azzal mindenféle karikákat meg figurákat gyûjtöget.

Azért rossz ez a pocak, mert olyan, mintha terhes lennék, és egyrészt ciki vele az uszodában mutatkozni, másrészt nem múlik el 9 hónap után hirtelen.