Nem elég jó... avagy az élet értelmének keresése folyán elgurult a viagrám

Azt hiszem, akkor szenvedek, amikor úgy érzem nem vagyok elég jó. Ha nem vagyok elég jó a munkában, attól rettegek, hogy leépítenek. Ha megtörténik, akkor jön a következõ, hogy nem vagyok elég jó apának. Vagy nem vagyok elég jó pénzkeresõ. Vagy nem vagyok elég jó blogger. Nem vagyok elég jó coach. Nem vagyok elég jó blogger. Lám, ismétlem magam, ferudi elszólás, biztos ez a legbensõbb félelmem.

Ilyenkor belegondolok, hogy valóban nem vagyok elég jó? Semmiben nem vagyok jó? Vagy van olyan, amiben mégis elfogadhatóan jó vagyok, csak nem veszem észre? Hogy elégedetlen vagyok (magammal), túl magasak az elvárásaim?

Például jó vagyok az evésben. Most ettõl szépen megfosztom magam, mert a rövidtávú élvezetekrõl lemondok hosszútávú célokért. Vagy jó vagyok lustálkodásban. A nem-mosogatásban, a nem-takarításban, a számítógép elõtt ülésben. Meg a négylevelû lóhere találásban. Most például egy ötlevelût találtam, de mivel az semmire nem jó, visszadobtam visszaesek folyton az alapprogramra: hogy nem vagyok elég jó. Bezzeg panaszkodni, azt de szeretek!, de arra meg azt mondják, hogy nem illik...

Ez a blog is arra született, hogy kiteregethessem a szennyest, (meg hogy lássam hogy vannak mások számára használható gondolataim), hogy panaszkodjak, aztán a visszajelzésekbõl látssam, hogy másnak mennyivel rosszabb, s ezért mégiscsak mennyire jó nekem.

(de) Mióta letiltottam a kommentelést, már visszajelzések se jönnek. A pálinkázások is elmaradtak. A kertipartik is. A gyerekek kiröpültek, már csak az összeget mondják, hogy apa, ennyit és ennyit utalj. Már azt sem mindig közlik, hogy mire kell. Persze, hogy cipõre.

---
A kertben füvet akarunk termeszteni, szép zõd gyepet, égig érõt, de csak nem akar sikerülni. Meg paradicsomot, az sem. A répa is apró marad, hiába locsoljuk. Mert ott egy nagy fa, amirõl a mókus dobálja tele udvart, tobozzal, amit tegnap felgereblyéztem, ma már megint tele van.

Eltakarják a napot
Eltakarják a napot
Eltakarják elõlem
mert egy fejjel kisebb vagyok

(Voga-Turnovszky)

De azok a szép sárga vajvirágok, a pitypang, az szépen fejlõdik még nálunk is. Hát miért nem akarunk olyat termeszteni, ami megterem?

Innen jön az utóbbi hetek legnagyobb felfedezése: az élet folyamatos küzdelem (az elemek, a természet, a halandóság ellen).

---
Találnom kellene valamit megint, amiben elég jó vagyok. Azokat a dolgokat kellene virágoztatni, amihez természetes adottságom van. Nagy fenekem pl az üléshez, henyéléshez, tévénézéshez. Pocakom a sörözéshez és kocsmához. Szám és feneketlen belem az evéshez. Türelmetlenségem és izgágaságom, hogy társaságba járjak és kényszersen kommunikáljak. Fejlegyzési, dokumentálási és gyüjtögetési kényszerem, hogy mindent lefotózzak. És azt hiszem elég szemét tudnék lenni mások zárthelyi dolgozatainak a javításához.

Miért nem lehetek étterem és filmkritikus, esetleg vizsabizottsági tag, kérdezõbiztos, vagy beszélgetõtárs? Azért, mert azt mondják, hogy túl nagy az agykapacitásom hozzá, hogy ezt az adottságot valami fontosabb dologra kellene fordítani. Most pl a rákos betegek gyógyításán fáradozok, de ahogy az orvostanhallgatókkal lenni szokott, itt a gyárban kórházban minden halálos vész átmegy rajtam is. Na meg túl bunkó is vagyok a betegekhez.