Közízlés

Tudom, hogy az ízlésem nem egyezik a közízléssel. Onnan tudom, hogy a zenei irányzatok, amelyeket kedvelek, annyira sokfélék, hogy ha van/lenne egyetlen, jól megfogalmazható közös zenei ízlés, mondjuk a "nagytöbbség zenéje", vagy a "zenei átlag", akkor azzal az én zenei sokféleségem nem tudna egyenlő lenni. Onnan is tudom, hogy nem vagyok olyan "átlagos", hogy az "átlagos" tévénézőknek szánt műsorok, sőt reklámok között csak turkálok, s a mozifilmek között is azok tetszenek, amit a legkisebb, legkopottabb (művész-) mozik játszanak.

(Hozzá kell tennem, hogy hallottam már olyan finn közösségi rádióadást, amelyen olyan jó átlagos hazai - kotimainen - számok mentek, bemutatandó a külföldieknek a hazai pop? rock? sláger? zenét, hogy a taxikban folyton az szólt.)

Most, amin elgondolkoztam, az a kereskedelmi tévék adása. Ha van közízlés, akkor az az, amit ők sugároznak. Mert nekik érdekük, hogy minél nagyobb nézőközönséget ültessenek le a doboz elé, tehát megpróbáljanak minél több nézőnek, a "köz" ízlésének megfelelni. Definiálhatjuk tehát a közízlést úgy, hogy azok az értékek és irányzatok, amelyeket a legnagyobb nézettséget elérő televíziós csatornák műsorai lefednek.

Ha a kereskedelmi tévé a közízlést szolgálja, akkor az én ízlésem nagyon messze esik a közöstől. Mert nem bírom nézni a legtöbb reklámot (vegyél csodaport amitől a mosógép is tovább tart), nem bírom nézni a buta B vagy C kategoriás filmeket, nem tudok a puki és büfi poénokon nevetni, ami ezekben a filmekben tömegesen előfordul, nem bírom nézni a délutáni "miért hagyott el a kedvesem" jellegű beszélgetős műsorokat, sem az esti "csak nézd meg ezt meg ezt a felesleges riportunkat és mindjárt megtudod terhes-e Győzike" jellegű áltudományos áltényfeltárós ál-ismeretterjesztő műsorokat. (Ha ilyen van, nyomom tovább a csatornát, vagy megyek moziba, esetleg a kádba olvasni.)

Tényleg, miért kell ezekben a műsorokban kétpercenként elmondani, hogy mindjárt jön a fő-fő riport, amikor az csak a műsor végén van, addig még jópár másikat is lejátszanak? A tizenötször levetített előzetessel nemhogy felkeltik az érdeklődésemet, hanem arra késztetnek, hogy kikapcsoljam és letakarjam a dobozt. Mert a másfélperces előzetesek alatt már úgyis megtudtam, miről fog szólni az a nagyon komoly 2 perces riport, amiben a főhős összesen csak 3 mondatot szólhat, s a narrátor mondja el, a főhősnek miről kellett volna mesélnie. Hurrá, vágás és szerkesztés! Sajnos már a királyi csatornán is. Fúúúj.

(S azt sem értem miért kell a celebek életének minden mozzanatát paparazziknak megörökíteniük. Talán azért, mert ezért kapnak pénzt azoktól az újságoktól, akik azt hiszik, kiszolgálják a közízlést, mert arra alig páran kíváncsiak, milyen új tudományos eredményt értünk el matematikában, vagy hogy miért kell a kutyákat oltani, vagy hogyan kell a hulladékot szelektálni, akkor inkább beszéljünk arról, ami igazából senkit nem érdekel, csináljunk témát a semmiből, a mondvacsinált hősök életéből, arról aztán mindenki egyformán tud majd a munkahelyi kávézás során csámcsogni, tehát feltaláltuk a közízlést, amit nagyon sok példányszámban el tudunk majd adni.)

Tegyük fel, hogy a kereskedelmi tévécsatorna megpróbálja kiszolgálni a közízlést. Úgy gondolják, a köz arra kiváncsi, hogy barkochbázik az a pár celeb, aki a csatorna minden más műsorában is szerepel. A nagymellű volt-pornó-modell, az sztk-keretes szemüvegű tudós, a csúnyácska és butácska megöregedett éneklő bugyireklám-modell, az űrhajós-jelölt, a meggondolatlanul beszólós médiatanár. És lassan az összes műsorban, az összes játékban ők szerepelnek. Mint abban az iskolás-felnőtt párbajban is, ahol eddig az egyszeri Gizike kűzdött az ötödikes tananyaggal, amit hiába magolt be annak idején, pontosan úgysem emlékezhet már rá, mi is az a derékszögű befogó. Most már ott is a kedvenceink, hazai celebek fognak szerepelni.

Elgondolkoztam. Vajon mikor nézem meg a tévében a vetélkedőt: ha a celebek játszanak, vagy ha köznapi emberek? Hát a celebekre nem vagyok kiváncsi. Inkább arra, hogy mérkőzik meg egymással a tornatanár, a jegyző, a könyvelő, a mérnök, az asztalos, az orvos és a mozdonyvezető. Hogy csapják be egymást, hogy kűzdenek és harcolnak, s mikor adják fel a csatát. Nyernek-e vagy vesztenek, s ha igen, mit. A játék a lényeg, nem a szereplő. Kivéve, ha a celeb játszik, és mutogatja magát, bohóckodik. Mert akkor már a játék sem érdekel, tévé kikapcs.

Van egy eset, mikor különlegesen nagy kedvvel ülök le megnézni a vetélkedőt: ha a játékos az ismerősöm. Akkor mindenképpen nézni fogom az adást. Tudni akarom, hogy állja meg a helyét idegenekkel szemben. Mert nekem József, aki elvitt egymilliót, és bejutott a holnapi döntőbe, ismerősöm. A gyermekeim tanára. Megnéztem ma is, és holnap is meg fogom. De ha majd ebben a műsroban is a celebek fognak játszani, akkor egy kicsivel még többet lesz a doboz kikapcsolva.

Hadd ugorjak vissza a közízlésre. Vajon hányan fogják megnézni Andrea és József csatáját? Úgy 1000-en. Mert iwiw alapján egy embernek átlagosan 500 ismerőse lehet. Jó esetben. Két játékos esetén kétszerennyi. (A többi játékos már a műsor elején kiesett, az ő ismerőseik érdektelenség miatt valószínűleg már kikapcsolták a dobozt és elmentek gyereket csinálni.)

És hány nézi meg Havast és Annácskát? A fél ország, remélve, hogy Havas majd jól beszól, és a szőke celeb majd jól kivillantja a domborulatait. Ha minden jól megy, még meztelenre is vetkőzik (mint a régi szilveszeri szuperbolában, vagy Benny Hill show-ban), és jól összekapnak, elpüfölik egymást, élő adásban. Na abból lenne aztán másnapi kávézós téma, és nem kellene paradigmaváltásról, vagy adóemelésről, vagy kórházi ágyszámok csökkentéséről beszélni, és az újságoknak írni. Mert az nem népszerű téma, attól csökkenne az olvasottság. S az emberek elbutulása sem lenne elégséges. (Igen, gondolom azért tömik a fejeteket ezzel a sok butasággal, hogy más, fontosabb tudás, amivel előrébb juthatnátok, vagy amivel megkérdőjelezhetnétek ennek a sok butaságnak a szükséegességét, ne férhessen bele.)

Kedves emberek! (Kedves Emese!) Beszéljünk inkább a lényegről! Annácska melle nem az.