Ismerős blogjáról lopott kép. Elkapta, hogy működik a bekiabálás. Annyira kiabált, hogy elvesztették a meccset. Aztaliteniszben, amiről a dolgozatom szólt, nem lehet bekiabálni. Csak csendben, a szünetben.
A múlt heti Monkban volt egy jelenet, ami eszembe jutott erről a képről. Monk kosárlabda segédedző lett. Az edző mondja a tanácsokat, Monk, a flúgos nyomozó meg mint a papagáj, ismétli minden szavát. Nem egyszer, háromszor. "Elly, passzolj!" mondja az edző. "Elly, passzolj! Elly, mondtam, hogy passzolj. Elly, passzolni kell." De Ellynél már rég nincs a labda. Nem elég lemásolni a profit. Tudni kell azt is, mikor, és meddig érvényes a tudása. Figyelni kéne a jelekre!
Vissza a képre. Vajon mit kiabál az a 3 ember? (A középső az igazi, a másik kettőt nem tudni, mit és miért kiabálnak.) Ugyanazt? Eltérő dolgokat? És a játékos kire figyel ilyenkor?
Sokszor jobb, ha egyetlen ember kiabál. Mégis mennyivel jobb kikérni sok ember véleményét, és magunkban megszavaztatni őket! Amit többen mondanak, annak hinni.
Jut eszembe a mese az óráról: ha van egy órád, tudhatod, mennyi a pontos idő. Ha van két órád, esetleg több is, soha nem fogod tudni mennyi a pontos idő.
Hány tanácsadóra van szükséged? Hány edző kell egy csapatnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése