Valami abszurd gondolat mászkált reggel a fejemben: beléptem a szervezetbe, mondta a virsli, és elnyelte a sötétség. Na nem a sötétségbe, inkább a fénybe? léptem, bekerültem valami fényes izébe, ahol olyan hasonszőrű emberek vettek körül, ahol nem kell lehajtanom a fejem. Erről most ne többet, mert még a címlapra kerülök, ahol köszöntik az újoncokat, akik a fény útjára léptek. Inkább az asztal tetejére, teszem hozzá. Azért táncolni még nem fogok, de szabadabban (agy-) kockázhatok. Nem kockáztatok, mert akkor hamar kiesek, vagy leesek. Éljen a statisztika!
Péntek estére néptáncozni hívtak ismerőseim, engem, a boltábút, betonalkatút. Azt mondják a fiaimnak vérében van a tánc, és hogy ezt csak genetikailag örökölhették, ergo én magam is táncos őstehetség vagyok. Na gondolom, irigykednek a tanítónénik és táncos anyukák (akik ráadásul a közelemben laknak, és tegnap erősen kapacitáltak a pénteki buliba), lehet, ha lefogytam, nekem is fokhagymagerezd hátsóm lesz, amit már előre vizualizálnak? S akkor mi lesz a szép érett almákkal? A ma esti konditermet előrelátóan lemondtam.
Ja, mit még? Majd elfelejtem. (Vissza a fényre.) Kivégeztem a beszélni nem tudó férfit, és olvasom a Benső mosolyt. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni a könyvekkel való ismerkedést? Minden mondatánál aha! élményem van, megvilágosodik valami. Nézegetem az embereket, vajon kinek a fejében van világos, és ki az aki alszik (alvás közben nincs kommunizmus, és talán Sztálin elvtárs is elfelejti álmában, hogy ő Isten), és ki az aki már felébredt. Arra gondoltam, hogy mindenki, akivel a vonaton együtt tolongunk, szóval mindenki egy önálló ÉN. Mégsem vagyunk egyek.
(És kivételesen, a szemem is elkezdett mosolyogni.)
1 megjegyzés:
Miért pont virsli?
Megjegyzés küldése