A kérdés az, hogy nem esünk-e utópia-terápia-lázba.
2008. augusztus 7., csütörtök
Interjú
Érdekes dolog azt mondani, hogy interjún voltam. Az álláskereséssel kapcsolatban szoktak lenni interjúk, itt elég sûrûn van benne részem: minden projekt elõtt meginterjúvolnak, vagy interjúztatnak, hogy alkalmas vagyok-e rá, kompatibilis-e, megfelelõ-e az adott feladatra. Mikor mondom hogy intrerjúm volt, nem lehet tudni, hogy saját cégemmel megyek-e interjúra, ahol el akarnak adni egy projektre, vagy akár mehetnék másik céghez is, álláskeresõ interjúra. A helyzet az, hogy egyik sem: én voltam a riporter, és a volt kollegám a riportalany, vele csináltam interjút, sorrendben már a sokadikat, minden, amit mondott, saját okulásomra szolgál, és felhasználom a szakdolgozatomban. Ez volt az utolsó ilyen beszélgetés, õ az agile coachok coach-a, õ a kis guru, aki ismeri a nagy gurukat, aki hozza a guru tudását azon a szakterületen, ahol dolgozik. Nála volt elõször az az érzésem, hogy itt van coaching. Feltettem a kérdéseim, kérdeztem minden aspektusát a coachingnak, a bevezetéstõl a coachok összetartásáig (szupervízió), hogy kipuhatoljam, mi az a terület, ami neki a legfontosabb, vagy legérzékenyebb, ahol nem csak felületes válaszokat kapok, hanem mélyebbre is leáshatunk, ahol látom, vagy ha telefonon beszélünk, érzem, hogy elkezd csillogni a szeme. Egy ilyen pont volt ma, amikor a változásról beszélt: akkor van gond, akkor szokták õt hívni, ha a módszer nem mûködik, ilyenkor megfigyel, a pálya szélén állva nézi, hogy játszik a csapat, s az esetek 99%-ban kiderül, nem a módszer a hibás, hanem az, hogy az emberek félnek a változástól, a váltás, az új zavarja õket, hogy ma mást kell csinálni, máshogy, mint tegnap, eddig egy csavart kellett becsavarni, ma meg az egészet látni kell, és ott kell rajta dolgozni, ahol épp feladat van, reggel az ember magának választ feladatot, és van, hogy a wc pucolás marad, vagy hogy szakmaibbat mondjak, a csiszolás, a lakkozást elviszik a tapasztaltabb dörzsölt kollegák. Akinek állandóan a dörzskefe jut, az elégedetlen lesz, és feláll, mert nem látja, hogy a dörzskefe és a korábbi csavarhúzó egy és ugyanaz, esetleg a színe más. Ha nem látja, hogy itt a szerszámokat naponta cserélgetni lehet (másodszintû megoldás: a szerszámok cserélgethetõk), ha nem mer, vagy nem képes megtanulni új szerszámokat, akkor mások, azok akik univerzális tudással rendelkeznek, jobban járnak. A változás-kezelés egyik módszere a kérdezés: mit tudnál másként csinálni?, a másik a "leszarom", ha nem tud, és nem is akar változni, vagyis nem kompatibilis "kirúgom". Na itt van felelõssége? hatása? szerepe a coachnak. Majd ha az elvándorlás akkora méreteket ölt, hogy elviselhetetlen lesz, majd megint jön egy újabb radikális változás.
A kérdés az, hogy nem esünk-e utópia-terápia-lázba.
A kérdés az, hogy nem esünk-e utópia-terápia-lázba.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
A csiszolás és lakkozás a legnagyobb szívás. Mindennek mindíg az a vége.
a csiszolast mint a legszarabb munkat ertem, a lakkozas a fenyt adja es az utolso simitast, mikor vegleges kulsejet kapja a dolog, mikor learatod a baberokat.
Megjegyzés küldése