Írtam, hogy csupa meglepetés ez a hét. Hát, ma is jutott belőle. Csupa pozitív. Túl az államvizsgán, a levezető közös ebéden, már el is múlt a nagy nyomás, amit tegnap este még fokozott, hogy össze kellett állítani egy prezentációt a védésre. Hajnal kettőig gyötrődtem, hogy ne az a szokványos, multinacionális prezentáció legyen. Felírtam a fogalmaimat, mert mint mondtam tán, a képzés új fogalmakat adott, azokat helyeztük kontextusba. Radikális változás, tudásfrissítés, zavarelhárítás. Felírtam a tételeimet, hogy az agile coach nem azt csinálja, amit mi tanultunk, hogy az áttérés tervezés-alapú szoftverfejlesztésről agile-ra másodfokú, meg hogy ott, ahol áttértek, nem is biztos, hogy kibírhatatlan volt a helyzet, lehet, hogy álproblémát oldottak meg, és az álprobléma megoldása utópia, meg hogy az igazi problémát az álprobléma megoldása okozta. És hogy a coach szerepe nem a scrum csapatnál, hanem vezető mellett lenne.
Megnéztem néhány társam előadásást, néztem ki magamból, miután túl voltam az izgulós részén, azzal kezdtem, hogy nagyon izgulok (Watzlawick tanácsolja a 163. oldalon - még egy év, és végére jutok az öszes ajánlott irodalomnak), és az előadás végén megdícsértek, ahhoz képest, ahogy tartottam tőle, egész jó előadó vagyok.
Gyüjtögetem a strigulákat, miben is vagyok jó, majd ha megint lejjebb billen az önbizalmam, legyen mibe kapaszkodni. Mert bizonytalanság esetén kellenek a kapaszkodók.
Szeretnék én is kapakszodó lenni másoknak, szeretnék támaszt és biztonságot nyújtani, szeretnék nem aggódni azon, hogy jó vagyok-e, jó leszek-e, bátor leszek-e, majd ha eljön az ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése