Nyárvége

Még csak 10 óra van, de már majdnem sötét. Rövidülnek a nappalok, ramadán-t tartó paki kollegám is egyre korábban ehet. Holnap nagy nap, kolleganőm apa lesz, na meg ami talán fontosabb, kezdődik az iskola. Szegény finn gyerekek. Ma már hullottak a fáról az elsárgult levelek. Hulló csillagot bezzeg nem láttam, hiába bámultam tegnap hajnali négyig az eget, egyet sem, pedig lett volna mit kívánni.

Sokáig kint voltunk a lánnyal a tengerparton, mászókázni. Közben hallottuk, hogy valahol valami zenekar hangol, élő koncerthez. Beütötték a dobokat, a basszust, a billentyűket, aztán a mikrofonokat, és nem tudtuk, honnét jön a hang. Megpróbáltam megkeresni, hol lehet a színpad, hátha látunk belőle valamit. Körbe-körbe keringtünk a szigeten, valahol ott kellet legyen az a beállás, de nem találtunk semmit. Első tippem az volt, hogy a parton, vagy a parkban, aztán az, hogy valamelyik iskola udvarán, az internet szerint meg valami buli volt a templomnál, de ahogy keresztül-kasul hajtottam az utcákat, hiába állítottam le a motort, nem hallottam többet semmit. A lány is mondta, apa, keressük meg, de hiába. Talán L*, akinek ma a kerékpárt visszavittük, többet tud, hogy miről maradtunk le. Ja, ez nem az a sziget.

A lány közben megéhezett, és azt mondta, hogy kiabál a hasa, éhes. Hazafelé meg már azt mondta, hogy sír a hasa, álmos. De azért keressük a zenét. Hazajöttünk, megnézni, hátha itt van a zene, de hát itt sincs.


Erős szél fújt egész nap, felhős volt, mi meg álltunk (ültünk) a tóparton, a fürdőruha a táskában maradt, Tung bácsival csak beszélgettünk ott, érdekeset mesélt Vietnamról, mint valami mesebeli országról onnan az üveghegyen túlról, míg a lányom füvet tépett, bukfencezett, és labdát kergetett. Jó képet csinál ez az n900-as, kár, hogy annyira alul értékelik most a Nokiákat, pedig jók ezek.

Tizenéve egy cégnél dolgoztunk, most négyen négyfelé. Majdnem mindegyikünknek van már gyereke.