Mint minden mese, ez is egy rohadt pattanással kezdõdött. Piszkáltam vezetés közben, kezemben telefon. A nyakamon volt az a pattanás, majdnem a kulccsont mellett, mikor nyelnem is kellett, s akkor éreztem, hogy valami megmozdul ott, ahol nincs ádámcsutkám, és mégis azzal egyszerre emelkedik. Ott egy csomó! Másnap haza, irány az orvos, ultrahang, vérvétel: 4 centis tumor a pajzsmirigyen. Egy tojás. Na akkor KO. Nem az aggódós, hanem a lenyugvós. Hogy jönnek értem a vogonok, hogy mehetek az örök vadászmezõkre, reinkarnálódni, át a hídon, vissza az enyéim közé, vagy fel a nagy szekérre. Hogy megszûnik a földi szenvedés. Természetesen egy csomó idióta kérdés is felmerül, vajon itt legyen-e a temetés, s akkor hogy oldom meg, hogy a gyerekeim is ott legyenek, vagy vitessem haza a földi hamvaim? Kivel lehet az ilyet megbeszélni? Senkivel, mert mindenki egybõl lehülyéz, hogy te barom, nem halunk meg soha, meg azt, hogy te fogsz minket eltemetni, de lám a Koltai is kimúlik a nagy utazás végére a Sose halunk megben. Igen, ebbe elõbb-utóbb bele kell törõdni, senkinek sem sikerült még örökké élni, csak a reinkarnációban bízhatunk, hogy amit ebben az életben elcsesztünk, azt rendbehozzuk a következõben.
Aztán pár nap szünet. Az ultrahangos megszúrt tûvel, azt mondja patológia, fasza, gondolom, még itt vagyok, de már boncolnak. Egy hét múlva lesz csak eredmény, addig egy jól megtermett melanoma el is vihet, a nyakamra nõhet egy másik fej, ami addigra, mire az eredmény megérkezik, át is veheti felettem az uralmat, ezért goauldnak hívom. S akkor mindenféle egyéb teendõk, kapaszkodók keresése, utána olvasás, esélylatolgatás, pont mint az olimpiai érmeké. Lenyírtam a füvet, keresve se találok négylevelût, elõtte persze jöttek naponta. Még azt a kurva béres cseppet se találom, kétségbeesett telefon haza, ugyan küldjenek már egy négyes dobozt. Nem baj, ha csak három, úgy sem érem meg, mire elfogy. De ezt csak viccesen. A helyzet az, hogy úgy pofon vágott a dolog, talán jobban, mint a melanoma, hogy meg se tudtam szólalni, hirtelen jófiú lettem. Közben rá kellett jönnöm, hogy nem félek a haláltól. Inkább a macera zavar, azok a fel nem tehetõ kérdések. Az orvos nem válaszol, csak ha tudja mi a dudor oka. Aztán jöttek a fejbe blogolások, hogy majd könyvet írok róla, az érzéseimrõl, arról, hogy mi jut az eszembe, mint valami Karinthy. De hol vagyok én attól! Aztán mikor megjön a szövettan eredménye, az egész már nem is olyan fontos, csak egy bolhacsípés, családi gének. A bulit egy idõre elnapoljuk. Azért a tumor az tumor, és a dudor az dudor, és a mûtét se kutya, s az új felismerések, az agyam mûködése, a dologhoz való viszonyom, az eddigi élet áttekintése, a bakancslista, vagy backlog mind hasznos dolgok, és a leporolt biblia, és a felelevenített meditációs szöveg is csupa olyan szerszámok, amikkel tovább ácsolhatom a saját hidamat.
Tanulság? Nem kell befosni. És nem szabad idõ elõtt kipofázni, mert még számon kérik, hogy nem úgy volt-e, hogy téged elvisz a kaszás? Ja, és nem kellene bevonzani az ilyen szarságokat. Nem kellene folyton errõl blogolni, szennyezni az étert, nyomasztó dolgokat sugározni a világba. Mert a gondolatnak teremtõ ereje van. És ha igaz, amit a János szerinti evangélium mond, akkor a teremtõ erõ bennünk van, ami valahol paradoxon, de ha a megfelelõ irodalmat olvassa az ember, akkor megérthetõ. Ehhez most nem adok linkeket, mert aki keres, úgyis talál. Csak annyi kapaszkodót, hogy ne a kopipésztelt szöveget olvassátok, hanem az eredetit, amit a "guruk" és mesterek írtak. Szóval a komoly irodalom nem a szórakoztató polcon található.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése