Ami nem öl meg megerõsít

Azt mondta ma a fõnöm, hogy van egy finn szólás, ami szerint ha valami nem öl meg, akkor megerõsít. Szorítsatok, vagy imádkozzatok értem, hogy erõs legyek inkább. Persze, meg kellett mondani neki, hogy miért járok el a munkából szinte minden nap több órára, mondom neki, hogy van ez a párhuzamos vonal dolog, idõnként szét, idõnként össze, aztán jól összegubancolódik, hogy nehéz átlátni, s most próbálom kibogozni, de még nem látom a végét. Itt írtam róla. Hú de régen volt! (2006/11) Hát most ezzel kínzom magam. Errõl a gubancról mindjárt eszembe jut egy másik is. De most hallgassuk meg a zenét.


Felüdülésül egy újabb zene a rózsaszín pillangók helyett a magányos tündérrõl. A lányom imádja a tündéreket. Mikor megszületett, mindig mosolygott, azt szokta mondani a párom, hogy õ még látja a tündéreket, s itt vannak velünk. A biblia mindig nyitva volt az éjjeli szekrényen, talán az vonzotta oda a tündéreket.


Vissza a munkahelyi témára: a fõnök megértõ és támogat. Szerencsére nincs nagy iram, átszervezés van, még várom, hogy a teszt-környzetemet felállítsák, addig csak tanulgatok. Most pl ISTQB advanced szintet. Még a tanfolyam elõtt kitöltöttem a tesztet, simán átmennék tanulás nélkül is, de azért, ha már ingyen adta az elõzõ munkahelyem a hozzáférést, akkor végignézem a tananyagot. E-learning. Kicsit hosszú, és nagyon sokat ismétel a foundation szintrõl, és ha este nézem, elalszok bele, de legalább alszok, és nem a sötétet bámulom.

A sötétrõl akartam már írni. Most, hogy visszaolvastam a régi 2006-os bejegyzést (link fent), látom, hogy ott is a sötéttel fejeztem ki, ha magányos voltam. Ha egyedül vagyok, félek. Ha sötét van, félek. Egyedül nem merek aludni. Van egy Coccolino macim hozzá, hogy ne legyek egyedül. Mindig a tévé volt, ami elaltatott (vagy egy könyv) tehát nem volt sötét. Aztán hozzá akartam szokni a sötéthez, megbarátkozni vele. Gyerekkoromban laboráltam sötétkamrában, töltöttem filmet (Orwo, Fortepan) nagy tekercsbõl kazettába, ahhoz vaksötét kellett, s megszoktam, hogy megbízzak a kezemben, kitapogatni, hogy mi hol van. Valahogy a vakok is elboldogulnak. Szóval a sötéttel a viszonyom elég fura, ha ismert, megszokott a helyzet, akkor mégsem félek annyira tõle. De sötétben rámtörnek a gondolatok: Vajon az a távoli helikopter mit keres itt az erõ, a kacsás tó felett hajnali háromkor? Meg vannak-e körülöttem angyalok? Sötétben nem látom õket. Világosban sem, de gondolom, könnyebben észrevenném õket világosban.

Most ez elég béna leírásra sikerült, most csak így tudott kijönni. Mély gondolatok vannak mögötte. A hideg ellen meleg zoknival és nyakig felhúzott takaróval védekezek. A sötét ellen lámpával.

Eszembe jut, mit mondott a Kis Vuk: a sötét a te barátod. Szeretem a kis vukot, annyi életbölcsesség van benne, akkora nyugalom árad belõle, biztonságot ad. Lám, a sötétet, a nagy ellenséget a szövetségesemmé tehetem. Sötétben nem látszom. Nem látszanak a kerek vonalaim, nem látszanak az anyajegyeim, s ha befogom a számat, nem látszik a beszédhibám, a görbe lábam, a ferde fejem. Akkor egyszerûen megszûnök test lenni, csak lélek maradok, örökké fiatal. Csak most a lélek is beteg, amputálják, errõl írtam tegnap, de talán helyre jön.

Egyébként kezdem megszokni egyedül. Sokkal több idõ jut magamra, olvasni, tanulni, filmet nézni, elmenni csavarogni, ma például úszni voltam. Ha minden igaz, a lányom is, befizettük neki a csütörtöki uszodát. Nem mertem abba az uszodába menni, ahova õk, pedig úgy meglestem volna, hogy megy neki. Lehet, hogy úgy nõ föl, hogy az apja nem tanítja meg úszni és kerékpározni? Itt van a kerékpár hiába, mindjárt kinövi, és nem használja.

Mondom a páromnak, hogy ha kell valalmi itthonról szóljon, elviszem nekik, de azt mondja, nem õ diktál, neki valaki mondja, hogy mikor találkozhatunk, mikor és mit beszélhetünk. Lehet ilyen? talán még azt is õk mondják, hogy el kell válni? Ha válni akarunk, akkor meg kell beszélni, hogy hogyan. De elõbb meg lehetne próbálni még egyszer együtt. Ha nem megy, elválhatunk

Fent beigértem, hogy még írok a gordiuszi csomóról. Mennem kellene teregetni, de ezt még leírom. Beszéltem egy keresztény segítõvel. A bûnbocsánatról kérdeztem, mint ahogy a Jehovákat is. Azt mondja, a bûnbocsánat Istentõl jön, vagy Jézustól? Meghalt értünk a kereszten, ezzel átvállalta a bûneinket. Pontosabban azoknak a bûneit, akik hisznek ebben a történetben, akik elfogadják Jézust és az õ szeretetét. Ebben az esetben van bûnbocsánat ("hiszem a bûnök bocsánatát..."). Mondom neki, hogy úgy érzem felismertem hol hibáztam, hol ártottam a családomnak, s most itt van a hátamon, és nyom, nyomaszt, és mivel nem tudok megbocsátani magamnak, összelapít a teher. Mintha egy hátizsákot cipelnék benne egy hatalmas kõvel. Mondom, hogy ha katolikus lennék, elmennék egy paphoz, és meggyónnám a bûneimet, az azt mondaná, hogy három miatyánk megy 21 szûzmária, s nem állnék neki vitatkozni, hogy ha szûz, akkor hogy lehet Mária, hanem hazaszaladnék és örömömben táncot járnék, hogy de jó, a pap megszabadított. De reformátusnak születtem, és az új világnézetem szerint sincs gyónás, az ember maga számol el a tetteivel, és kapja meg a feloldozást. De mi van, ha nem megy? Ha magamnak nem tudok elszámolni? Ha úgy érzem, nem csak én vagyok a hibás? Megbocsátani tudok, de ezt a követ letenni nem.

Na erre azt mondja ez az ismerõs: a követ márpedig magamnak kell letenni. Ha túl nehéz a hátizsák, vegyem ki belõle a követ, tegyem le magam elé, nézzem alaposan meg, járjam körbe, s mondjam, hogy tyû, de nagy kõ vagy te! Nem csoda, hogy így nyomtad a hátam! Csodálkozzak el rajta, szemléljem meg, mekkora kusza kavarodás van abban a kõbem, mekkora görcs meg csomó (gordiuszi) van benne. S ha már letettem, megszemlélni, ha jó alaposan körbecsodálkoztam, akkor hagyjam is ott. Ennyiben maradtunk, a hét végén megszabadultam a kövemtõl, már nem nyomaszt. Persze a sok biblia idézet, meg egy csomó vallásos irodalom is közrejátszott, hogy kezdjem elfogadni magam annyira szerencsétlennek, tökéletlennek, amilyen vagyok. Majdcsak lesz valahogy, nem? Végülis már negyedik hete vagyok egyedül, két hete ment el a család Magyarországra, aztán haza jöttek két napra, aztán eltûntek. Nem állt meg az élet, elkezdtem kitakarítani, kidobálni a gyerek által összegyûjtögetett szemeteket (kavicsok tobozok), a vagdosások maradékát. Persze a mûalkotások maradnak, csak a szemét megy. Pakolom a helyére a hónapok óta el nem rakott ruhákat, játékokat, rendezem át a szobát, teszem kuckósabbá, lakhatóbbá. Nincsenek itthon, így nem kell naponta fõznöm, több idõ jut mindenre, de ezt talán már mondtam. Na most ezért van bûntudatom, mert jól érzem magam egyedül is, pedig családos ember vagyok. Fura érzés.

Szóval próbálok erõs lenni, ma már 600 métert úsztam, ennyit talán még sohase egy menetben, szaunáztam, mert ugye mondtam, hogy nagyon hideg van, a gõzös meg a finn szauna meleg, voltam a jakuzziban is, elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy még egy 10 kilót leadok, csak ne lógjon a hájam, és eljárok majd futni is, meg a fitnesszbe ugrálni, hogy a látásom is rendbe jöjjön. Kell a francnak család, csak nehogy megint valaki elvegye az eszem. Többet soha. Akkor inkább mégis elgyengülök...