Jégszobrász

Ma hideg volt, fáztam. Olyan elhagyottnak éreztem magam, olyan hogy is mondjam, bánatosnak. Aztán, hogy szét ne essek, vettem egy nadrágszíjat. Jó erõs, az összeszorítja a derekam, jól megtartja a nadrágot, szinte fáj. Aztán behoztam a paradicsomot. Egy nagyobb fa ládában van, úgy megsajnáltam, hogy süti a nap, de tekeri a leveleit a fagyos szél. Észak-finnországra havat jósoltak a héten, hát ma közel éreztem, annyira fagyos volt a levegõ. Kihûlt a lakás. Azt hiszem feleslegesen ragasztottam ki a bejárati ajtóra, hogy tervetuloa kotiin. De ma olyan kedves, felejthetetlen szavakat kaptam egy kedves ismerõstõl, hogy az mégiscsak visszahozott valamit az életkedvembõl. Csak azt nem tudom, hogy tudjuk a jót elfelejteni? Hogy képes az ember agya annyira beszûkülni, hogy a legfontosabbakat is elfelejti?

Tegnap elmentem templomba, azt hittem, hatott. Hát most megint kezdhetem elõrõl, kiskanállal összerakni a képet. Életem egy dobozba zárt puzle. Szûk. Sötét. És rendezetlen. Szomorú, de már nem rúgkapálok. Keresek valami terápiás tevékenységet, azt hiszem, a kézimunka segít.

Hamarosan 42 éves leszek. Félek a 42-es számtól. Ez a szó, hogy félek, ettõl a szótól félek. Hogy mindent tönkre tesz a félelem. Hogy szabaduljak meg a félelemtõl, hogy bátor és higgadt legyek, mint mondjuk 1630 napja?

Most ha innék alkoholt, leinnám magam a sárga földig. Tudom, hogy az sem használna, de legalább kiütné az agyam. A félelem-központomat.