Tegnap este a zongorát püföltem, hogy megnyugodjak. Azért vettük, mert pozitív, meleg érzéseket ébreszt a játék, szelíddé tesz. Csak aztán türelmetlenné váltam, mikor láttam, hogy a párom milyen gyorsan halad. Fiatal korában harmónikázott, nem kellett megtanulnia kottát olvasni, csak a bal kezet kellett bontani. Nekem elõlrõl kellett kezdenem mindent, elmaradt a sikerélmény, feladtam. Pedig szuperjó a tanárunk.
Tegnap este elõvettem a varrógépet, és megvarrtam az egyik nadrágom derekát, ma felajjazom a farmereimet és megvarrom a hátizsákom. Alig használtuk, soha nem jutott rá idõ, hogy varrjunk, annyira elfoglalt a családi élet, meg a nyafogás. Pedig tehetség van, a párom anyukája varrónõ, de hozzánk nem dolgozni, hanem segíteni jött a háztartásban. Valami affinitásom nekem is van a varráshoz, kiskoromban hímeztem, kötöttem, s mikor az exnek megvettük a tv-shopból a Seiko Special-t, meg mikor beiratkozott egy varrótanfolyamra, én is megnéztem, hogy kell egy zsebet megcsinálni.
Most, hogy a család nincs itthon, több a szabadidõm, jut az ilyen elmaradásokra is. Aztán elszomorodom, mert haszontalannak érzem magam. Úgy szeretnék fontos lenni, segíteni nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése