Betond blogja: Tavaszi kirándulásom és megmenekülésem története

A szombati nap a sportolás jegyében telt. Hajnalban elmentem a fiúkkal szkvassolni, onnan egyenest az uszodába, mert ki akartam áztatni elgémberedett tagjaimat. Úsztam is, de a lényeg a jakuzzi volt, meg a szauna, meg a gõzszauna. Szépen sütött a reggeli nap be a medencébe, kedvet kaptam elmenni kirándulni. A közeli nemzeti parkba akartam menni, sétálni, kolbászt sütni, és fotózni a tavaszt, a nyíló (hó-)virágokat, a dúdoló madarakat. El is mentem, de nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Odafelé az erdõbe vezetõ földúton tükörjég, a parkolóban és az erdei ösvényen tükröjég, a kirándulók korcsolyáztak, vagy a bátrabbak a fák között az aljnövényzetben mentek árkon bokron át. A jég ellenére, a szép idõ miatt nagy volt a tömeg.

Amilyen szerencsém van, találtam a parkolóban egy szabad helyet. Beálltam, de a tükörjég beszakadt alattam. Amint kiderült, egy 10-15 centis pocsolya lehetett ott a parkoló szélén, ahol már lejtett a talaj, s az befagyott, arra álltam rá. A kocsi kereke bele a jeges vízbe. Sem elõre, sem hátra nem mozdult, a kerék kipörgött, és locsolta a vizet. Hiába tettem alá fadarabokat, követ, fenyõágat, meg sem mozdult. A másik hajtott kerék a tükörjégen, a beszakadt a vízben, a jégkátyúban pörgött.

Hívtam telefonos segítséget, a szomszédot, rá mindig lehet számítani, de mire odaért, az arra túrázók megsegítettek. Vagy hatan-nyolcan tolták a kocsit a jégen, jópárat lelocsoltam a pocsolya vizével. Mikor kikerültem a parkolóhelyrõl, megálltam egy biztonságosnak látszó helyen a tükörjégen, kiszálltam hálálkodni a segítõimnek, akartam nekik adni a süteménybõl, amit magammal vittem köszönetképpen, de a kocsi elkezdett csúszni - lejtett a tükörjég alatt a talaj. A kocsi oldalra csúszott, neki a szomszéd kocsiknak, tehát nem a kézifék volt a ludas, hanem a lejtõ, és a jég, amin megálltam. Egy pasi meg akarta fogni a csúszó kocsit, majdnem alá került. Aztán a parkoló szélén, a lejtõ alján, a jég szélén a havas-sáros part fogta meg a kocsit.

Jött egy fiatalokból álló túracsapat, õk tolták végül vissza a kocsit a domb tetejére, vigyázva, hogy a szomszéd kocsiknak ne csússzak már neki. Tolták oldalra és hátra, és a szöges gumi ellenére olyan könnyen csúszott az autó a jégen, mint a szánkó, bár az nem csúszik oldalra, a kocsi meg mint a korcsolya, minden irányba tolható volt. Végül nem álltam meg, csak az ablakon kiabáltam nekik hálás köszönetet, elhajtottam. Csak 3 kilométerrel odébb, az erdei múzeum parkolójában mertem megállni, és megenni a vega kolbászt, meg a görögsalátát.

Azért egy kicsit sikerült fotózni is. Amíg felhívtam a szomszédot, hogy ugyan jöjjön már értem egy vontatókötéllel, addig megpróbáltam eljutni a tûzrakó helyig, de hamar feladtam, az erdei ösvényen lehetetlen volt közlekedni, a bozótosban meg süllyedtem a saras hóba. Csináltam pár képet, és feladtam a túrát, majd 1-2 hónap múlva, ha a finnek szerint is megjön a tavasz, majd akkor elmegyek a nemzeti parkba, addig ezt a vágyamat jegelem.