Vége a válás tanfolyamnak

Talán meséltem, vagy mondtam, hogy elmentem egy válási csoportba, ahol a válás utáni élet fázisait és problémáit beszéltük át (Bruce Fisher - Rebuilding), ezzel segítve elfogadni a válás tényét, feldolgozni az önbizalom és egyéb magánéletben bekövetkezett válságokat.

A legutóbbi alkalom óta eltelt 3 hét, akkor a szexualitás volt a téma, ma pedig, a záró alkalommal a gyerekek. Mind a két alkalommal kedvetlen, stresszes voltam, és csendes, ami ritka tőlem. Azt hiszem, hogy már hozzászoktam, hogy vége, nem fogunk nevetgélve sírni mások vicces problémáin. (Ezt is el kell majd gyászolni, mint a házasságokat.)

Most a tanfolyam végére vált nyilvánvalóvá, hogy valami változott. Már nem menekülök itthonról, ki vagyok békülve a négy fallal (fõleg mióta J* segített átrendezni a nappalit, és végre otthon érzem magam benne), és szembe tudok nézni a magánnyal. Nem érzem már annyira nyomasztónak, mert elvagyok a könyvekkel és a tévével, meg az online rádió adással. Ha bekapcsolom, olyan, mintha valaki beszélne hozzám. "Nem vagy egyedül" - mondja hétfőnként Feri atya, a misszionárius. A könyvek meg lebilincselnek. Most is hoztam 5 új kötetet otthonról, a "beszélnünk kell Kevinrõl" van soron. Ezt a randin ajánlotta az egyik "hölgy". Ugyan randit mondok, de csak egy séta és kávé volt egy szimpatikus idegennel, nem hiszem, hogy bármi lesz belőle, nem azért, mert nem lehetne, hanem azért, mert minek, ha nem lehet folytatás, én itt, te ott... de nem is bánom. Már reálisabban látom a lehetőségeimet, és már meg tudom mondani, mi az, ami határozottan nem. Nem kell szépíteni, nem kell kerülgetni, hogy csak azért, hogy megkapjam, bevállalok olyat, ami nem esik kedvemre... és a távkapcsolat most nagyon nem. Helyben meg nincs rá lehetőségem, szóval helyben vagyunk, de erről már írtam korábban.

Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki csak rám vár, aki feltételek nélkül elfogad. Azt se hiszem, hogy két válás után teljesen rendbe lehet jönni, annak a két válásnak oka volt, valami itt belül, s nem arról van szó, hogy nem voltunk kompatibilisek, se nem az, hogy nem érdemeltük meg egymást, hanem "van valami megmagyarázhatatlan", ami a részem, amin nem tudok, és nem is szabad erőszakkal megváltoztatni, mert akkor a lényegem szűnik meg az lenni, ami.

Most itt állok, vagy ülök, nem tudom merre induljak, mit csinálok holnap, egyáltalán, eljön-e még a reggel, vagy véget ér itt a világ. Talán az ágy felé kellene tendálni, hisz már csiripelnek kint a hajnali madarak, de még nem hagynak a gondolatok, még beszélnék (kinek), még mennék (hova), még hasznos lennék (mire) - nem jön az a k-k- álom.

Lehet, hogy mégis bedőlök az ágyba, s még egyszer végiglapozom a finn társkeresőn megjelölt kontaktokat, bár minek, ha nem akarok senkivel se találkozni? Akkor inkább elindítok valami meditációs zenét, arra talán elcsendesedik a bensőm, és végre kikapcsolok.

Holnap munka, utána csapatépítés, s van egy ingyen hamburger utalványom egy Michelin-csillagos shef új éttermébe. Szóval egy csomó érdekes van elõttem, jó lenne végre elõre fordulni, és kiadni az ukázt: irány az ég alja...