Ma kidobóztam, amit azt hiszem kb 30 éve nem csináltam. Meg fogócskáztam, azaz polip játékot játszottam nálam jóval kisebb emberkékkel. A lányom sportszakkörén olyan nap volt, hogy mindenki hozhatott valakit, barátot, vagy szülõt. Mentem. Összeadták a résztvevõk életkorát, 290 lett az erdmény. Az a csoport, amelyik a legnagyobb életkort produkálja, elmehet majd a Hoplopba, ami egy játszóház, vagy dühöngõ, olyan, mint otthon az eleven park.
Most nem tudom, hogy az 1 órás szaladgálásra, labdázásra mennyi kalóriát írjak be a naplómba.
Aztán jött a gõzmozdony, utaztunk is gõzmozdony vontatta vonattal. A mozdony valami egyesület tulajdona, azért, hogy értelmesen utazni is lehessen vele, egy közlekedési múzeumból kérnek kölcsön régi vagonokat. Annyira tele volt, hogy a kalauz nem ért el hozzánk.
Voltam megint otthon. Most nem felejtettem el a nyári sapkát. Legutóbb az itthon maradt, és be kellett mennem a Decathlonba venni. Most ott volt velem, de arra nem gondoltam, hogy a fülem hegyét nem védi. Most hámlik. Érdekes.
Más igazán nincs, ami érdekes lenne. Talán az, hogy most életemben elõször vendégségben voltam a saját gyermekemnél. Bár a másik kettõnél már voltam, most M* fiamnál ott is aludtam Békéscsabán. Most jártam ott elõször. Néztem is, hogy milyen hangulatos kis városka. Aztán látom, hogy Gyula milyen közel van. Láttam egy emléktáblát, talán az evangélikus iskola falán, amin a Gyula Csaba név szerpelt. Meg láttam (Csabán) a gyulai húskombinát mintaboltját. Eszembe is jutott a régi vicc.
Kisfiu sír a hentesnél.
- Miért sírsz?
- Mert nem emlékszem, mit mondott az anyukám, Gyula hozzál Csabait, vagy Csaba hozzál Gyulait.
- Emiatt ne sírj, ezen könnyen utánajárunk. Hogy hívnak?
- Pistike.
Azt jó volt látni, hogy a fiam mennyi sok embert ismer ott, a múzeumban, a színházban, de még a sarki boltban is mindenkinek elmesélte, hogy a királynál csak egy nagyobb van, az apukája. Mert hogy õ volt akirály a történelmi játékokon. Szegény, ott kellett ülnie a napon, egy sátorban, vastag jelmezben, mert elõtte zajlott a lovagi játék, a hagyományõrzõ bemutatók (volt lóról íjazás, puskaporos fegyverek bemutatója, meg páncélos lovagi játékok...). Örömmel tölt el, hogy önállósodik. Annak nem örülök, hogy szinészkedik, ebbõl nem tudom, hogy fog megélni.
Aztán meg azért voltam büszke, mert a lányom koncerten zenélt, nagy zenekarban, kantelével. Korán kezdik szoktatni a gyerekeket arra, hogy figyeljenek a karmesterre, meg a többi zenészre.
Lassan itt is kipattannak a rügyek, már nagyon várom a tavaszt. Meg a következõ telet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése