Reggel ki kellett lógni a munkahelyről, hogy egy korábbi kollégámmal találkozzak, aki tejvadász, és szeretne eladni egy hosszútávú munkára. Napi 150 kilométer autózás, az jó, szeretem, ráadásul fizetik a benzinpénzt, ami extra bevétel. Pont jókor cserélem az autómat elektromosra. Eddig a pozitívum. Meg még annyi, hogy ha valahol fáj, ahol reggel beérve azonnal elkezdődik a ritmuszavar, akkor onnan menni kell, s szinte mindegy, hogy hová. Viszont, és itt jön a de, a hely, ahova keresnek, nem a legideálisabb, messze is van, több magyar ismerős is kipróbálta magát náluk, és már nem ott dolgoznak. (Korábbi mentorom, aki most szintén itt dolgozik, azt mondja erre: csak viszem magammal a problémáimat.) De most nem ez az érdekes. A mai téma:
Ti mit mondotok a főnöknek, mikor ki kell lógni valahová? Azt találtam mondani, hogy fáj a derekam, és megyek fizikoterápiára. Ő meg hozzáértőn mondja, hogy vesekő lesz az... Mi lenne, ha utána megkérdezné, melyiknél voltam, mert ugyanilyet keres? Azt hiszem csak hümmögnék.
(Azt meséltem, hogy amikor bementem a pszichológushoz, egy kolléga jött ki, és mikor kijöttem, egy másik kolléga várt ugyanoda?)
Régen (Magyarországon), ha valakinek ki kellett menni nap közben, vagy nap végén, és felöltözött kicsit jobban, s a kollégák megneszelték, miről van szó, s viccesen megkérdezték, hova megy, az alap válasz az volt, hogy este színházba megy. Az átszervezések idején nagyon megugrott a színházlátogatások száma.
Nálam ez most nem merül fel, hisz csöppet sem vagyok túlterhelve, s nem hiszem, hogy olvasták volna Csíkszentmihályi Flow elméletét (az alulterheltség és a színházlátogatás összefüggéséről). Na meg olyan kéthetes borostám van, amivel az ember nem szokott csak úgy randevúra menni...
Amikor ezt (lásd fent, a kitérő előtt) mondtam, mindjárt éreztem, hogy hirtelen beindult a keresztény hormon, szaladt fel a pulzus, pirult ki az arcom, hogy ne hazudj, mert a sánta kétfarkú kutya megharap, de mire odaértem, elmúlt, s végülis a szent cél, a stresszcsökkentés üzemorvosilag került felírásra, csak ennek érdekében szaladok el a szomszédba. Azért a blokkolóórán beállítottam, hogy "oma asia", avagy "errands", vagyis ezt az időt nem számoltam munkaidőnek.
Pedig "dolgozni", programozni kellett, olyan programnyelven, amit korábban nem ismertem. Vicces. Nem az volt a lényeg, hogy mennyire tudom a kérdéses nyelv szintaxisát, hanem az, hogy hogy keresek információt, hogy iterálok. Végül arra jutottam, hogy kicsi vagyok én ehhez, s már temetem is a lehetőséget, megyek inkább vissza managernek, s nekiállok más stresszcsökkentő módok után nézni. A volt kollégám meg is jegyezte, hogy meglepte, mennyire nyugodt voltam a kezelés (mármint értitek, a fizikoterápia) teljes ideje alatt, hogy nem estem pánikba, mikor megláttam a feladatokat, sem akkor, amikor a c++ virtuális gép lefagyott, és ezen az egzotikus nyelven kellett megpróbálnom megoldani a dolgot.
Hát most itt vagyok, kicsit fáradtan, kicsit feldobódottan (tart még a kezelés után beindult adrenalin), s már megint a kalóriákat számolom, mert ha az embernek nincsenek megoldásra váró feladatai, akkor álproblémákat kreál magának. Ezt régi szerelmem, a kigombolyító szokta volt mondani, s mennyire igaz. A munka kitölti a rendelkezésre álló időt, ez is egy ősörök igazság, s szintén jól festi le a jelen helyzetet. Kár, hogy a nullával való osztás invalid művelet. Mármint amikor a munka mennyisége zérus, s azzal kellene kitölteni hét és fél órát...
Ha végtelenszer ismétlem, akkor sem jutok messzire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése