Vonattal és busszal

Ma reggel 8-tól nincs autóm, leadtam a roncstelepen. Tegnap még kiszedtem belõle a pótkereket, még jó, hogy megnéztem, nullkilométeres gumi volt rajta, külön el tudom adni, lesz egy kis zsebpénzem.

Vonattal és busszal jöttem dolgozni. Élmény. Az is, hogy az állomáson lehet kapni forró kávét, igaz sorba kell állni érte, és ha nem vigyázok, a kávéspohár kupakjának a felhelyezése balesetet okoz, állhatok neki takarítani, kezet mosni, s közben a vonat nem vár... A buszon meg az a sok prüszkölés és köhögés edzi az immunrendszerem. Vagy megbetegít.

Az most nem is lenne annyira nagy baj, a mai napom meg a hétfői tiszta őrület. Kevés alvás után ma roncstelep, roncsolási igazolás, délben megyek felvenni a kölcsön autót, egyre megyek a gyerekért az iskolába, főzök neki, megcsináljuk a leckét, értelmes távmunka nem igen valószínű, kettőkor hív a biztosítós üzletkötő az új autó miatt, 5-re viszem a lányt táncolni, onnan már anyuka veszi fel, mert negyed hatkor találkozom a válásterápiás csoportom tagjaival, lecsekkoljuk egymást, ki hogy élte túl a magányt, meg a nyarat. Megnyílt az Amos Rex, felújított múzeum, érvényes a múzeum kártyám, gondoltam megnézem, csak ne legyen nagy tömeg. Este a modern művészetek múzeumában van program, éjfélig lesz nyitva, lehet, hogy oda is benézek. Reggel jön a gyermek újra, viszem edzésre, vasárnap is, vasárnap este megy csak haza, utána templom, este talán randi, hétfőn meg mennem kellene a pszichiáterhez beszámolni, hogy hogy boldogulok a kognitív terápiával, de még el sem kezdtem keresni, még ma el kellene tolni az időpontot 1-2-3 hónappal. Mikor ilyen sok a program, nincs időm magamba roskadni. Meg amióta a hozzám legközelebb álló pszichológus (a lányom) azt mondta, te apu, az ember egy túlélő gép, nem fogunk csak úgy meghalni, azóta nem parázok sem a pattanásokon, sem a hasam állapotán, sem a fogyáson, sem a prosztatámon, sem a családi állapotom változatlanságán, sem azon, hogy szúr a szív vagy a szakáll (megszüntették a szívritmusszabályzó gyógyszerem)... ezeket a dolgokat megpróbálom elengedni, csak azért a felesleges vizsgálatért vagy beszélgetésért ne kelljen fizetni. Hétfőn is délben megyek a gyermekért az iskolába, hogy rohadjon meg az a sokat csodált finn iskolarendszer, ahol a kisiskolásokat délben kibasszák az utcára, hogy menjenek haza kisfelnőttet játszani, így lesznek 10 éves korukra apatikus utcagyerekek, mobiltelefonfüggő zombik, a gyerekkel megyek átvenni az új kocsit és leadni a kölcsönt.

Nem tudom hogy adom be a fõnöknek ezt a sok hiányzást, még azt fogja gondolni, hogy nem akarok itt dolgozni, ami nem is teljesen nélkülözi az igazság-alapot. Szóval hétfőre össze kellene szedni valami jó diagnózist. Gnózis, segíts! Majd azt mondom, hogy fáradtság. Ezt a finnek beveszik.


Erről eszembe jut a mormon csaj, de majd inkább máskor mesélem el.