Hinni vagy nem hinni

Az előző bejegyzésben írtam, hogy a hála, vagy köszönet segít pozitívabbnak lenni.
Az, aki nem hisz, kinek köszöni meg a fákat és a friss levegőt, a nap melegítő sugarait, a természet szépségét, az ételt, a szerelmet, és mindazt, ami van?
Ergo, jobb hinni, mert akkor van kinek irányítani a hálánkat.

Valaki vagy valami teremtette ezt a világot. Valamibõl létre jött. Mi van, ha azt tekintem Istennek?

Valaki vagy valami mûködteti ezt a világot. Ha más nem, az energia, ami az õsrobbanáskor felszabadult (kozmikus sugárzás pl), meg a nap sugárzása, ami melegít és szeleket kelt, és ezek gondoskodnak arról a sugárzásról is, ami pl a génmutációkat okozzák. Na meg valaki vagy valami állandó pörgésben tartja a világot, spint ad az elektronoknak meg az annál apróbb részecskéknek.

Hát, nehéz belegondolni, hogy mindezért ne lehessen valakinek vagy valaminek hálát adni.

---
Jut eszembe még a szeretet. Amikor két ember szereti egymást, lesz a gyerek. Persze igazából nem kell, hogy szeressék egymást, a gyerek az jön, elég ha ránézek valakire (vö szûznemzés, szeplõtlen fogantatás). Vehetem úgy, hogy a kreativitáshoz kell a szeretet.

Ha a szeretetből lesz a gyerek, akkor a világ, ami lett, ami teremtődött, az kinek a szerelméből lett? Isten szerelmes volt? Kibe? (Ezen már korábban elmélkedtem itt a blogon is, de most nem keresem meg, hogy az õsrobbanás olyan volt, mint egy petesejt, valahonnan megtermékenyült ("legyen"!), s maga a big bang egy hatalmas kozmikus orgazmus eredménye.

Vö: amikor az asztalos csinál valami remekmunkát, vagy amikor a költőt megcsókolja a múzsa, kibe szerelmes? Azt hiszem, a hipotézist el kell vetni.