14 éve ezen a napon műtöttek. Álltam a bőr-onkológia hetedik emeleti teraszán, és néztem a kollégáimat, ahogy a szemben levő irodaházból, munkából siettek hazafelé. Én meg imádkoztam, és fogadkoztam, hogy ha ezt túlélem, csak addig élhessek, míg a gyerekeim 18 évesek lesznek (akkor még nem volt a kicsi), és hogy jó, elválok, csak ne legyen a feszültség. Inkább a magány, mint a mindent elpusztító stressz.
Félek a stressztől. A ritmuszavartól, a remegéstől, a pániktól, de még a gyomorsavtól is félek, a viszketéstől, a naptól, a sötéttől, a nem alvástól, az új tünetektől. Az öregedéstől. A változástól. Mindentől félek azóta. A stresszt halált okoz.
Élni akartam még, még egy kicsit, mert nem lehetek benne biztos, hogy utána van-e még valami. Ezt akartam kimaxolni, ezt az életet, mert csak ez van.
Most tél van, hideg van, stressz van. Runeberg sütit eszek, ma van Runeberg napja, és Tim Horton kávét iszok. Nem tudok a munkára figyelni.
---
Megjött a levél. Bevonják a jogosítványom. Csak egy kis időre (még nem tudom mennyire, talán 2 hónapra), de már biztos.
És az orvos már megint nem talált semmit. Akkor mi ez a fájdalom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése