Megvilágosodás

Szóval állok a zuhany alatt, és azon gondolkodom, hogy vajon mi baj velem, ha az összes haverom kerüli messze a templomot, akár IQ bajnok, akár diplomás mérnök kolega, én meg oda járok. Kérdik, hogy mit keresek ott, s kínomban mondom, mint valami standup komédia, hogy barátnõt. Persze van is sok szingli 65+ éves csaj, de hozzájuk még fel kell nõnöm. Vagy ha nagyon vicces kedvemben vagyok, azt mondom, hogy jó melle van a lelkésznek, mert ez luteránus templom, ahol elég sok nõi pap is van, nálunk a püspök is nõ. És megvilágosodtam. Rájöttem, hogy miért megyek oda, mit keresek, és mit kapok, ami jó, és amitõl vágyom oda vissza újra. Lehet mondani, hogy az üresség, ami bennem van, és az ûrt alhokol vagy dohányzás vagy egyéb káros szenvedély mentesen akarom kitölteni, de nem, ennél több van mögötte. Az egyik a félelmeim, egy hipochondernek mindig jól jön, ha jó kapcsolatokkal rendelkezik odafent (valaki, Á* barátom így fogalmazta meg a héten: a papok köntösébe kapaszkodva akarja behúzatni magát a menyországba), a másik a "szeretnék valahova tartozni", és így magányosan ez talán érthetõ is, meg a "szeretnék jó lenni" érzés, szeretnék jót tenni, csak hittéríteni ne kelljen (ezért nem vagyok krinsás, bár goranga matricát osztani talán tudnék). Tudom belül, hogy nagy adag jóság van bennem, de ennek ellenére szerencsétlennek érzem magam, elveszettnek, egyedül vagyok, nem keres senki, nem kellek senkinek, kövér, ronda, öreg, kopasz, tele kishitûséggel. Ott meg elfogadnak, õszinte figyelemmel fordulnak felém is, úgy, ahogy én is szoktam, amikor éppen nem foglalja le az agyamat az aggódás. A negyedik meg pont ez, hogy szeretném, ha elmúlna az aggódás, az állandó alert állapot, betegségtõl, haláltól, magánytól, az égbõl pottyant meséktõl zongoráktól, you name it, a sor tetszõlegesen folytatható. Szóval amire rájöttem, hogy azok az ismerõseim, akiknek nincs szüksége erre a lelki megnyugvásra, valszeg nem jutottak el a gondolkodásban még arra a szintre, hogy kell egy közösség, ahova tartozni lehet (vagy elég nekik a család), kell egy széles körben elfogadott erkölcsi tanítás (jó, a biblia szószerint vétele erõsen megkérdõjelezhetõ, de ugyanígy más szentnek tartott írás is), kell, hogy az emberek a közösség érdekében tevékenykedjenek (vö altruizmus, vö globális felmelegedés megoldási kisérletei), és rendelkeznek egy nagy adag leszarom-hormonnal, hogy nem érdekli õket, mi van a látható világon túl, ami bennem valami génhiba miatt pang, s a mindennapi nyugatót megkapják a kocsmában, vagy a jóga tanfolyamon, vagy a pszichológusnál. Nos igen, ha megnézem, hogy hogy jöttem világra, hogy nevelkedtem, milyen "traumák" értek, akkor nyilvánvaló és érthetõ, hogy szükségem van biztonságra, stabil pontra, és ezt ott találom meg. Mert egyik párkapcsolatom sem volt idõtálló, arra nem építhetek, a szüleimrõl már le kellett válnom, s õk sem élnek örökké, magam kell boldogulnom. Ahogy a szcientológus kibogozó mondta, a stabil pont lehetek én, az önbizalmam, a magamba vetett hitem, a tudásom, tapasztalatom, de még jobb, ha valami nálam még nagyobbra, még hatalmasabbra támaszkodhatom, vagy ahogy az a hülye hasonlat mutatja (Hermes Trismegistos kötele), kapaszkodom belé. Most lógok a kötélen, "és himbálózok, fel, s le, mivel egy szellõ hintáztatja..." [(C) Pom-pom] a kötelet.