Itthon, túlélés

Biztonságosan haza értem, és munka van. Az alvállalkozókat elküldték, a mi csoportunkból 5-en távoztak, 10-en maradtunk, és a munka mennyisége nem csökken. Újabb feladatokat kaptam, teszt automatizálok megint, és scrum master lettem. Ami azt jelenti, reggel egy órával korábban kelek.

Gondolkozom, mi volt a legjobb a múlt heti kirándulásban. Az, hogy megcsináltam, és túléltem (erről a szóról eszembe jut valami, majd lentebb kifejtem). Egy hét alatt 3380 kilométert vezettem, bírtam az autóban ülést, és nem hagyott cserben. 10 nemzeti parkban voltam, mindegyikben túráztam 3-6 kilométert, volt, ahol véletlen 7,5-et. És volt kettő vagy három, ahol két kört is bejártam. Csak mert miért ne.

Azt talán már mondtam, hogy olyan volt, mint egy időutazás, a nyárból a majdnem télbe, mikor észak felé mentem, és a visszaúton vissza a nyárba.

Láttam rénszarvast, láttam északi fényt, láttam a szép őszi lappföldi tájat, ettem áfonyát (ott fent még csak most érett be, bár már piros volt a levele). És rendbe jött a lelkem, ami annyira vágyott már egy kis kalandra.

Ami nem volt jó: hogy vége van. Hogy egyedül voltam, és most nincs akivel röhögjünk az eltévedésen és a mocsárban elázó bakancsomon.

Most akkor vissza a jelenbe. Egyre többen viselik a maszkot, boltban is. Az jutott az eszembe, hogy most nincs háború, valami más módszert kellett kitalálni arra, hogy kicsit visszafogjuk a konjunktúrát. Meg az is eszembe jutott, hogy a The Leftovers sorozatban hirtelen eltűnik az emberiség 2 százaléka. Most kb ez történik, megritkulunk. Nekem is meghalt egy ismerősöm, az exem bérlője is meghalt. Kicsit kevesebben leszünk, vagy lesznek azok, akik ezt a szart túlélik. Lesz feltámadás? Nem hiszem. Ha lenne lélekvándorlás, miért nem tudunk az előző életünkről? Nem lesz utánunk semmi, csak az utódaink, a kezünk munkája, nekem néhány program, aminek a forráskódjában vagy a dokumentációjában még ott a nevem, meg néhány ezer blog bejegyzés. A fotóim is elillannak, szerintem senkit nem fog érdekelni, hogy kibányássza az akkor már roncs számítógépem merevlemezéről. Ezért nem is nagyon motivál, hogy előhívjam és kidolgozzam a képeket. Esetleg egy párat ki lehetne nyomtatni, és bele lehetne tenni egy albumba, hogy az unokák lássák, de ha nagyon kíváncsiak, felmennek a google streetview-ra és megnézik azon.

A technológia megöli az életet.

Ma megint jött egy új sorozat, amiben a mesterséges intelligencia elszabadul és rosszra fordul.

Az élet értelméről. Mikor a válás után magam alatt voltam, megkérdeztem egy csomó egyházat (papot, jehova hittérítőt, mormon testvéreket, szientológus ismerőst), hogy mi az élet értelme. A szientológusok mondtak valamit: a túlélés. Az nyer, aki a legjobban alkalmazkodik a körülményekhez. Az él túl.

Nem tudom, hogy kellene alkalmazkodni ahhoz, hogy megint lezárnak határokat, és megint nem lehet utazni, nem lehet kocsmába menni, veszélyes a barátokkal találkozni. Mindenki begubózik otthonába, nem megyünk ki a friss levegőre, nem szívjuk be a bacikat, nem dolgozunk ellenünk, és legyengül az immunrendszerünk, és kampec.

Ezt akarjuk? Vagy bevállaljuk, hogy 2% eltűnik? Vagy... valaha vége lesz ennek? Én már kezdem unni. Szkafanderben menni ki...