Semmi. Mintha kicsit beleboxoltak volna a bal vállamba, de másnap már az se. Ellenben mintha elmúlt volna a nyakamban és a fülemüle alatti fájdalom.
Hétvégén kétszer elmentem B*hoz az autó festõhöz. Két autóval mentünk, és úgy volt, hogy otthagyjuk az egyiket festeni, és az enyémmel haza jövünk. Elbeszélgettük az idõt, már sötét volt, mikor indultunk volna. Látom, hogy nem világítanak sem az országúti, sem a távolsági lámpák. A szerelõ autójával jutottunk haza. Másnap vettem izzókat, és mentem vissza a saját autómért.
Ha már kényszerkirándulás, elmentem Hankooba, hangulatos tengerparti kisváros, és a tengerparton, homokos strandon kerestem geocache-t. Mikor onnan haza értem, vettem észre, hogy jé, elmúlt a fájdalom.
Letelt a betegszabadsäg, most újra dolgozok, azaz kellene, de csak nem sikerül elkezdeni. Bejöttem az office-ba, hogy hátha majd itt megjön az ihlet, de eddig csak szaladgältam az épületben, hogy újra indítsam a kollegák lerohadt számítógépeit. Ez szinte mindennapos, hogy windows frissítés után nem indul el, és valakinek be kell lökni, hogy aztán otthonról táv-eléréssel dolgozni tudjanak rajta.
Az biztos, hogy itt kevesebb a disztrakció, nem kell fõzni, nem kell kimenni kapálni, nem szexel a szomszéd hangosan, nem csengetnek be a jehovások, mégis a figyelmem valahol máshol jár (most éppen valami szerencsétlennek próbáltam segíteni eljutni egy korona tesztre, mert nagyon haza akar utazni.)
Nekem még megvan az április végi repjegyem, és nem tudom, mennyire veszélyes a helyzet, merjek.e utazni. Elvileg még jó egészségben vannak a szüleim, láthatom őket később is, bár anyukám lehet, hogy addigra kap sugárzó izotópot, és akkor nem lehet megközelíteni. Hát, nehéz, nekem már elegem van a koronából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése