Hegyen

Szomorú volt látni anyámat a budakeszi rehabilitáción, ahol egyáltalán nem rehabilitálják, hanem fektetik, és nem a rehab osztályon, ahol tavasszal a térdmûtét után megtanították újra járni, hanem a krónikus utókezelõ osztályon, aka elfekvõ, nem csoda, hogy csak fekszik.

Vasárnap azt mondta, hogy vigyem haza, meg hogy ez egy hotel, és nem tudja, ki finanszírozza az ittlétét. A szomszéd ágyon fekvõ beteg rokonával akart beszélni, azt hitte, õ a vezetõje az intézménynek, ami hol továbbképzõ volt, hol szálloda, de nem akarta elhinni, hogy kórház, azt hitte, a belvárosban vagyunk.

Tegnap meg azt hitte, otthon vagyunk a ház elõtt, és könyörgött, hogy ne bolondozzak vele, vigyem már fel a lakásba, hívjak egy szomszédot, hogy ketten tolószékben fel tudjuk vinni. Mondta, hogy az õ kulcsát elvették, de nekem biztos van, mert nekem adott, meg hogy ez az õ lakása, joga van bemenni. Nem tudom, azt hogy nem vette észre, hogy egy nagy fehér szobában egy ágyban fekszik, az az ágy nem lehet a ház elõtt az utcán. Aztán a végén, aludt egy 10-15 percet, elköszöntem, mondta, hogy nagyon szép a lakásom, örül, hogy ide hoztam.

Nem csoda, hogy a nõvérek nem foglalkoznak vele, hogyha mindent összezagyvál. Szomorú vagyok, és mélyen meghatódott, hogy anyám, aki országos versenyt nyert történelembõl, meg kvíz esteken brillirozott a nyugdíjas klubban, az agya olyan volt, mint valami telefonközpont, vagy inkább wikipedia, most a tényekre emlékezik, tudja a neveket, évszámokat, de a környezetét nem ismeri fel. A vizeletet ürítõ nõvért kérdeztem, hogy kivihetem-e sétálni, az meg visszakérdezett, miért, tud járni? Ennyire nem ismerik a betegeket, hogy ki milyen problémával érkezett be? Hát persze, hogy tudj járni, a térdét fél éve tették rendbe, utána itt rehabilitálták ennek az épületnek a 8. emeletén, aztán maga ment a boltba meg a henteshez szalonnát venni, csak a keze remeg, de a lába jó volt. Egész addig, míg az a rohadt papucs be nem gurult az ágy alá, amitõl csonttörést szenvedett. Kurva papucsok!

A pisiszagot végigszagoltam, jön a fotelbõl is (ki kell baszni) meg sajnos a padlószõnyegbõl is, onnan erõsebben, hiába mostam a takarító géppel. Hipót fogok rá locsolni, annak kevésbé csíp talán a szaga, és talán az elnyomja, nem érdekel, ha a színét is kiveszi, úgyis fel kell az egészet szedni, vagy gyújtani.

Sajnos az jár az eszembe, hogy ha anyám onnan ide hazakerül, megint elesik, megint visszakerül, nem fogja tudni magát itthon ellátni. fõleg ha majd azt hiszi, hogy máshol van. Apámmal is volt ilyen érzésem, hogy talán jobb lenne anyámnak, ha apám a kórházban maradna, de akkor azt azért, hogy anyám kicsit fellélegezhessen, és élhessen végre magának, úgy, hogy nem kell apámat ellátnia. Aztán kiderült, hogy mivel nincs kit ellátni, nincs "életfeladat", akkor õ maga mihez kezd, ha a telefont se tudja beindítani, sõt, ami rosszabb, már válaszolni se tud a hívásra. Ha ott marad a kórházban, hetek alatt leépül, mint ahogy ez most látszik is.

Vasárnap csak felültettem az ágyban, hogy tudjak bele tölteni kb 1 liter folyadékot. Tegnap már ki tudtam ültetni az ágy szélére, azt mondta, nem fáj neki az ülés, ami jó jel. Ma tolókocsival fogom körbetolni az emeleten, megmutatom neki a naplementét, a vadaspark fölött mindkét nap csodálatos volt, mert pont akkor kezdõdik a látogatás. Holnap majd sétálunk, holnap után táncolunk.

A születésnapomat és a karácsonyt vele töltöm.

A scientológusok azt mondják, nincs a jelenben, a jelenbe kell hozni, meg nincs adatom, azaz nem tudják, mi van vele, mivel nem mennek be, nem tudják megkérdezni a nõvért, én meg nem fogok csokival vagy desszerttel szaladgálni utánuk, van nekik biztos jobb dolguk, mint minden betegtõl csokit enni. Penzt nem lehet. Kapja be az isten, hogy ilyen szarnak teremtett minket, hogy megöregszünk és meghalunk. Valaki azt mondta, hogy ja mert át kell adni a helyet az újaknak, de a faszt, én nem akarom, ragaszkodom a székemhez, a házamhoz...

Na erre barátnõ megkéri a kezem... Haha, majd elmesélem.