Mikor a pilóta bemondta, hogy Budapesten 27 fok van, a gép fedélzetén üdvrivalgás tört ki. Á, nem is. De én még hóban indultam el, és érkezéskor nagyon meleg volt. (Szerencsére volt hely a táskámban a télikabátnak.) Másnap is (meleg volt). Annyira, hogy kitoltam anyámat a teraszra, hadd süsse a nap. Ma meg elindultam egy szál pólóban boltba a városba. Átvenni megrendelt cuccokat. (Nagyon kellett egy kanálgép, és ugyanott kaptam egy katonai bõr övet, fillérekért, amirõl kiderült, hogy alig éri körbe a derekam. Nem az öv hibája.) Gondoltam, csak a reggeli indulás miatt fáztam. Aztán azért beraktam egy kapucnis felsõt a hátizsákba, mikor látogatni mentem a mamát, de mint kiderült, nem volt elég. Fújt a szél, hideg volt. Mikor a Szépjuhászné állomáson a piros-fehér viaszosvászonnal letakart asztalon majdnem egy órát pokemonoztam, már-már jégcsapok lógtak az orromon. Nem is. De a baráti összejövetelen, a vacsora után azt mondtam, hogy még a havazás elõtt haza szeretnék érni. Dõltek a röhögéstõl. Á, dehogy.
Anyám ma vonaton képzelte magát, kérdezte, hogy mikor kell leszálni. Mondtam megkérdem a fehér köpenyes kalauzokat. Kérdeztem van-e bérlete, mondta, hogy õ már öreg, neki nem kell. Ez igaz is volt.
Most élvezem a nyarat, vagy minek is nevezzem, minden zöld, a fák virágoznak, meg a tulipánok. A parlamentet ma láttam nappal és este kivilágítva is. Ha itt élnék, fel se tûnne. De külföldrõl haza jõve azért megdobogtat.
A villamos tele volt élettel, nagy mellekkel, tavasszal, boldogsággal. Én a tegnapi látogatás után haza akartam menni, anyám annyira nem volt képben, nem tudta elfogadni, hogy valami szaros labor miatt nem mehet a héten az idõsek otthonába, pedig már visszaszámolta a napokat. Haza akart jönni, és mikor (a napoztatás után) beraktam az ágyba és betakartam, akkor esett le neki, hogy nem viszem haza. Mondtam, hogy megkérdem a nõvéreket, hogy elengedik-e, és nem mentem vissza, úgy léptem le, angolosan. Aztán hívta a hugomat, egyedül õt tudja felhívni a telefonjával, hogy õ már az óvoda sarkán vár a taxival kabátban. Mikor otthagytam, pizsamában volt az ágyban, a kórházban.
Szomorú. Szomorú.
Minek legyek itt, ha nem tudom felvidítani, ha nem tudok rajta segíteni? És azt hiszi, hogy ha itt vagyok, akkor hozom haza. Kb mint egy óvodás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése