Visszafelé az idõben

Sütöttem finom kapros túrós lepényt.

A kaprot azért vettem, mert hoztam egy tököt otthonról, amibõl holnap tökfõzelék lesz, de nagy volt a kapor, elég a fele a fõzelékbe, a másik felét hova tegyem? Így jutott eszembe a lepény.

A túrót Tallinban vettem hazafelé, mert a hajó elõtt még megálltunk a Sikupilli Prismában tankolni, wécézni, és megnézni a pia árakat, olcsóbb-e, mint a hajón, mert Juhannusra, azaz szentivánra az asszony akart olcsóbban alkoholt venni. A hajó árait már odafelé megnézte.

Ott szoktam volt venni jó túrót. Most rosszat vettem, mert ami bevált, az drága volt, megpróbáltam egy másikat, ami olcsó. Híg volt a leve, vagyis nem jó. Rögöset akartam, krémeset kaptam, a csomagoláson át nem látszott. Vettem ebbõl egy kilót, sebaj, mert tegnap kõrözöttnek jó volt, a maradékból ma 600 gramm ot elhasználtam a lepénybe. Bár kicsit laposabb, mint szerettem volna (túl nagy volt a tepsi), nagyon finom lett. Majd holnap viszek át a gyerekeknek, szabadságon vannak. Èn már dolgozok.

Két hét volt a szabadság, ennek a nagy részét elvitte az utazás. A múlt héten már szerdán éjjel haza értünk, csütörtökön mostunk, pénteken meg szentivánt ünnepeltünk. Felhúztuk a zászlót, meggyújtottuk a tüzet, amit hajnal 4-ig etettek a fiatalok. Vizes volt a fa, amit tavaly év közben hordtunk össze, mert elõtte napokig esett az esõ, nehezen gyulladt meg, és folyamatosan kellett rá pakolni, hogy a tûz alá rejtett, karácsonykor lefagyasztott egész sonkák (3 kisebb egész kötözött sonka volt) megsüljenek. Rosvopaisti, azaz "rabló-sült" készült, azt a tábortûz alá teszik, reggel kiszedik a parázs alól, és kész. Hát a miénk nem volt kész, mert alig égett a tûz, kénytelenek voltunk utána még sütõben is megsütni. Úgy jó volt. A ház festésén dolgozó rokonok egész héten azt ették, annyi volt. Ma lett kész a festés, ma fogyott el a sonka is, holnap jön haza az asszony.

Az úton eléggé összevesztünk. Nagyon siettem hazafelé, hogy elérjük a hajót Tallinban. Pontos tervet készítettem napokon keresztül éjszakázva, hogy mikor hol kell lennünk, hol állunk meg pisilni, hol enni, hol tankolni. Tavaly találtam a Vitrupe beach-et Rigától északra, ott szerettem volna a vissza úton úszni a tengerben. Szép homokos tengerpart, csendes, bár nincs rajta se étterem, se öltözõ, de szép, mint a hankói part. Erre az asszony kitalálta, hogy nézzük meg a kereszt-hegyet valahol litvániában (20 perc kitérõ a tervezett úttól), és nézzük meg a Jurmala beach-et, mert hogy az milyen szép. Ott kb 20 éve volt a drága, de nekünk 40 perc extra kitérõt jelentett. Szó se róla, szép, és végtelenül hosszú homokos tengerpart. Van rajta néhány étterem, wc és öltözõk is, csak épp hideg volt, a víz kb 15 fokos, és még nem volt a strand megnyitva, nem voltak rajta emberek, és emiatt a parti homok tele volt fekete algával, amin nem tudtam volna tiszta lábbal átkelni, a fürdés elmaradt. Ha nem itt, hanem a kicsi Vitrupe strandon állunk meg, ott tudtam volna fürdeni, mert oda felé mikor megálltunk kávézni, láttam. hogy tiszta a homok. Sokszor a kis eldugott part jobb, mint a turista paradicsom. Hát kurvára felbasztam az agyam azon, hogy csináltunk 1 óra kitérõt, és emiatt a tervezett fürdésem elmaradt. Sokkal jobb egyedül, nem kell a másiknak az ad-hoc programjavaslataira figyelemmel lenni. Hát jó, egy évtizedben, vagy kettõben, 1x jut el az ember Jurmalába, nincs közel, és az úton csak 1 óra kitérõ volt, legalább megnéztem, és tudom milyen, tudom, hogy engem ez nem vonz, és 20 év múlva nem is élek, tehát pipa, ide többet nem kell visszamenni.

Hétfõn még a gyerekekkel szaladgáltunk valahova, kedden reggel indultunk haza, hogy szerda estére Tallinban elérjük a hajót. Az út fárasztó volt. Oda felé nem kellett sietni, nem kellett elérni a hajót, hétvégén mentünk, és az óraátállítás is nekünk kedvezett. Vissza hétköznap jöttünk, dugó Varsóban, Kaunasban, Rigában. Szerencsére visszafelé a cseheknél is autopályán jöttünk, így kicsit gyorsabban tudtunk haladni. A lengyeleknél végig autopálya volt. Az eleje huplis, le kellett lassítani 80-ra, de aztán megjavult, és nem kellett baszakodni a kamionokkal.

Hétfõn elfelejtettem, hogy hol voltunk a gyerekkel meg a barátnõjével. Ja megvan, reggel a János hegyen, uttörõ vasút, libegõ, hogy lássa a finn csaj ezeket, elõször volt Budapesten, elõször Magyarországon, lásson belõle valamit. Aztán a vácrátóti arborétumba akartunk menni, mert úgy volt, hogy hétfõn nem jár a vasút, de mivel járt, a séta meg már a hegyen megvolt, az Erzsébet kilátó, vasút, oda-vissza, meg megint séta a Virágvöltgyben. A libegõt elõször lentrõl fel, aztán fentrõl lefelé ültük meg. Lefele jõve jobb volt a kilátás egy cseppet. Az idõ szép volt, nem túl meleg, de napos, kb 27-28 fok. Leégett a fejem teteje. Ott is kiakadtam a nõre, mert megállt fagyizni, mikor mi mentünk volna tovább az arborétumba. Na az a vonatozás és idõhúzás miatt kimaradt. Helyette Szentendre volt, séta a városkában, egy unalmas hétfõi délutánon. A Szamos marcipán múzeumba beküldtem õket, én már többször láttam, de nem gondoltam volna, hogy ezek mindent elolvasnak. 1 órát vártam rájuk. Lángost akartunk még etetni a lánnyal, de a parton nem volt nyitva az olcsóbbik lángosos, az egyik szûk, a fenti tepmlomhoz menõ utcában volt egy másik, az is finom volt, bár nem túl olcsó.

Vasárnap pihentünk. Valahova szaladgáltam. Talán anyámhoz mentünk még be, mert tudtuk, hogy hétfõn nem lesz idõnk rá. Anyám jól volt, jól viselte az elõzõ napi bulit és forgatagot. Rózsika, a másik fiam barátnõje vasárnap reggel elutazott, õ csak a pénteket kapta meg szabadnapnak, ezért a fiammal pénteken jöttek, és õ már vasárnap haza utazott. Kivittem a reptérre, ez a páros velünk osztozott anyám lakásán. A fiam még maradt pár napot, mikor szerdán haza repült, látta a hajónkat kifutni a Tallini kikötõbõl, le is fotózta fentrõl. Vicces, õ repülõvel kb egy órával hamarabb ért haza a szomszéd lépcsõházba, mint mi.

Szombaton férjhez adtam a lányom. Sem az oltárhoz felvezetés, sem a nyitó tánc utáni elsõ tánc nem okozott akkora traumát, mint amitõl elõtte rettegtem. Most már nem az én felelõsségem, átadtam az ifjú férjnek, vigyázzon rá õ. Nagypapa még azért nem akarok lenni, félek, hogy hirtelen, egy nap alatt megöregedek (apából nagypapává válok), bár öcsém áradozik, hogy milyen jó újra fiatalnak lenni és négykézlább mászni az unokával...

Az exszel való találkozás sem volt túl megrázó. Mivel mind a lányom, mind a párja szülei elváltak, az ültetési rend rendhagyó volt: baloldalon a két apa, jobbolalon a két anya. Én vagyok annyira kulturált viszonyban, hogy köszöntem és két mondatot váltottam is vele (hogy vagy, kösz jól), de a võlegény apja még köszönni sem köszönt a gyereke anyjának, náluk annyira olyan a viszony. Neki viszont - most találkoztunk elõször, kicsit dumáltunk - van egy új felesége, 20 évvel fiatalabb évjárat, és 5 éves saját gyerek, úgy, hogy õ maga kb 5 évvel idõsebb lehet nálam. Megnyerte a fõnyereményt, a gyerek, és az asszony is tündéri. Kb ott érett meg bennem az elhatározás, hogy én innen megyek, haza költözök anyám lakásába, amíg él látogatom vagy gondozom, s így megszabadulok a nõtõl. S hátha magyaroszágon még egy magyar menyecske is akad, aki dícsérni tudja a fõztömet, mert ez nem eszi se a túrót, se a szalonnát, s azzal már nem tud levenni a lábamról, hogy esténként 3 percet duolingózik.

Pénteken jött Rózsika meg a fiam, velük szaladgátlunk a városban.

Csütörtökön kirándultunk a másik fiammal. Az õ nõje pénteken még táncfellépésen volt, egyedül volt, eljött velünk Hortobágyra pusztát nézni. A nõ mondta, hogy a finn tévében mindig azt mondták, ha magyar sportoló versenyzett, hogy ott fut a pusztai fiú. Akárhonnan való magyar volt, az mind puszta fia volt. A balatont meg a hegyeket meg a cseppköveket meg a termálfürdõket látta, most a pusztát akarta megnézni. Elmentünk tehát hármasban a hortobágyra, ahol még elõszezon volt, ezért teljesen privát idegenvezetést kaptunk az állat-farmon, és szinte teljes figyelmet a csárdában, és a kilenc lyukú hidat is idegenek nélkül tudtuk megtekinteni. Láttunk persze szürkemarhát, ménest, meg mindenféle más állatokat, valami hatalmas testû raszta hajú kutyákat is. Annyira elõszezon volt, hogy mikor odafele megálltunk a Tisza-tónál fürdeni, rajtunk kívül nem volt egy autó se a fiezetõs parkolóban. A strandon nem volt nyitva a büfé, ezért kénytelenek voltunk mégegyszer megállni, és még ácsolták a stéget. Én kipróbáltam a vizet, és mondom az asszonynak finnül, hogy gyere úszni, meleg, szuper, mire megszólal a parton egy fazon finnül, hogy puhutteko te suomea, avagy ti finnül beszéltek? nézem, hogy én ezt az embert ismerem, 2017-ben költözött haza, együtt squash-oltunk keddenként. 5,5 évet volt kint, aztán haza ment, de finnül még mindig folyamatosan tud, beszélt az asszonyommal is míg úsztam. Akárki tanította meg finnül, jó alapozó munkát végzett. erre még visszatérek. Milyen pici a valószínûsége annak, hogy a tisza tónál az üres strandon régi finnországi kollégával találkozz, aki most Budapesten lakik? hát szerintem közel a nullához.

A hortobágyról egerbe mentünk, megnézni a borospincék kínálatát, mert az asszony a nyári nyaralós estékhez olcsón akart alkoholt szerezni. 2,5 euro/liter (nem palack) ár egész jó, és finom egri borokat kapott ezen az áron (2-3 literes üvegekben, kis kannákban). Tele volt a kocsi feneke borokkal (meg az én Soproni és Aranyászok söreimmel), kicsit rettegtem is tallinban, nehogy engem szúrjanak ki szúrópróba-szerû ellenõrzésre. 

S ha már ott vagyunk a boldogasszony völgyében, megnéztük azt az ismerõsömet, akik tavaly költöztek haza 3 lánnyal innen a szomszédból. Itt éltek vagy 25 évet, s nem találkoztunk, csak akkor, mikor a magyar könyveiket kínálták eladásra a hazaköltözés elõtt. Meg akartam tudni, mi késztet valakit arra, hogy a demokráciából diktatúrába költözzön (s mi az õ boldogságuk titka). Na õk most ott laknak Egerben. Betértünk hozzájuk, s kiderült, hogy õ, a feleség tanította a squash-os kolegámat finnül. Miatta tud még annyira jól ez a lüke, aki mindenre azt mondta: ... (kicsit kivárt, aztán) ... õszintén? Nekem akkor nem volt teljesen olyan érzésem, mintha õszinte lenne ez a megnyilvánulás, de szeretni való volt, bírtam nagyon. S lám õ is többre vitte, Riga mellõl, a Vitrupe beach közelébõl szerzett magának feleséget, aki beszél magyarul, s van egy 4 éves gyeremekük - avagy boldog. S én még mindig azt keresem, mi okozhatna még ebben a korban boldogságot, ha sem a munkahelyi stressz, sem a jelenlegi párkapcsolat, sem a 6 kiló hirtelen fogyás nem okoz.

S valóban, a tavasszal a csúcson 122 voltam, a haza indulás elõtt 118, s most már csak 115, durván másfél hónapja kezdõdött, mikor hazavittem a 100 adag gulyáshoz használt kölcson fazekakat a volt szakácsnak, akkor õ mondta, hogy a cukorbetegség elsõ jele a száj szárazság, nekem azóta folyton az van, rengeteg vizet vesztek, s már a bokám sem dagad. Ezért mondom, hogy lehet, hogy nem jutok el már többet a Jurmala beach-re, közel a világvége. De szerencsére a második magyar ûrhajóst még megértem, láttam ma a weben, ahogy átmászott a kapszulából az ûrállomásra. Mikor a húgom született, akkor volt fenn az elsõ. Könnyû megjegyezni 1980.

Voltunk a Széchenyiben is. A nõ nem hitte el, hogy most vagyok elõször, de hát mi nem voltunk turisták, nekünk jó volt a római, meg a csillaghegyi, ahova este is belopóztunk a haverokkal, mikor a pártházból hazafelé mentünk a diszkó után... De pssszt, errõl egy szót se, hogy valamikor én is voltam fiatal. Azok a keletnémet túristák annyira nem örültek nekünk akkor, asszem.

A széchenyiben tetszett a Dante szauna, ami kb olyan mint a hétvégi házban, amit festettünk: 100 fokos meleg, a víz meg 18 fok. Finn turistákat felismertem a tájszólásukról, hogy a lappföldrõl vannak, szereztem nekik érdekes kérdõjeleket, hogy egy magyar a széchenyi büféjében hogy tud olyan folyékonyan helsinki dialektussal beszélni.

S ezzel meg is érkezünk a megérkezésünkhöz, vasárnap este értünk Budapestre úgy, hogy útközben útba ejtettünk a szovákiai (galánta járás) unokatestvéreimet, mind a két helyen le kellett ülni és étellel kínáltak. Közben kiderítettük, kik tartoznak még a közeli rokonságba, hányan vagyunk másod-unokatestvérek, mikor haltak ki a közös felmenõink, meg ilyenek. Megegyeztünk, hogy próbáljuk továbbra is tartani a kapcsolatot, s ha Finnországban járnak, akkor hozzánk (hamarosan: hozzám) jöhetnek vendégségbe. A kérdés, hogy mikor és hogy veszem rá az asszonyt, hogy költözzön máshová.

Én most annyira jól elvagyok egyedül itthon. Szentivánkor elmentünk a mökkibe, a nyaralóba, zászló, tûz, szaunázás, aztán vasárnap átvittük a festõ állványokat (2 emeletes ház, kellettek állványok) a 3. festeni való falra (2 falat tavaly és tavaly elõtt lefestettünk), s én vasárnap este haza utaztam, mert letelt a 2 hét eseménydús szabadság, s onnan nemigen tudtam volna a fal csiszolás és festés mellett távmunkázni. A festést ma befejezték, a tûz alá rejtett 3 sonka maradéka ma elfogyott, holnap a szar esõs és hideg idõ miatt a drága holnap hazajön, pedig én ma munka után mentem volna utána, de monta, hogy ne menjek, talán õ is válni akar, s nem akarja, hogy ingyen élvezzem a kibaszott szúnyogsos szigetüket, ahol pedig én is ki akartam venni a részem a festébõl, úgy volt, hogy csütörtökön és a hétvégén még fogok tudni segíteni, de hát elkészültek, gyorsabban mint tervezték, pedig kedden esett is és akkor nem tudtak festeni. A víz ilyenkor már 22 fok szokott lenni, az most kb 18 volt, mondjuk szaunával elmegy, de nem az igazi. Tavaly 35 kánikulás nap volt az évben, most jó, ha lesz 5-6 annyira hidegen indul idén a nyár.

Most augusztusig dolgozok. Befizettem már a nyári tábort, arra egyedül megyek. Közben elkezdek budapesten is munkát keresni, hátha tényleg megérik az elhatározás, hogy orbánisztánba költözzek. Itt mocorognak az oroszok a határon, ki tudja, mi lesz, otthon talán kicsit nyugodtabb lenne az élet, bár itt senki nem retteg, de azért nem szeretnék a frontra menni golyófogónak. Magyarországon nincs kötelezõ katonaság már.

Hát most ilyenek vannak, bocs, ha a kelleténél hosszabb lettem volna.