2014. december 16., kedd

Van isten!

Hát mégis van isten! Épp azt számolgattam, hogy elfogyott a számlán a pénzem, és a karácsony még elõttem, mibõl fogom átutalni a hó végi számlákat, mire megjött a hitel elsõ részlete, azt is az év vége elõtt be kell fizetni. Kb 300 euro hiányzik, hogy ne kerüljek adósok börtönébe. Erre tegnap hív az ismerõsöm, hogy az egyik korábbi munkámért fizetett az ügyfél, ha elugrok hozzá, kifizet. Pont 300 eurót kaptam a legjobb idõben. Szar a fillérekbõl tengõdés, mikor az ember azt számolgatja, hogy honnan csoportosítson át, hogy a kötelezõket ki tudja fizetni.

Tegnap este hallgatom a Lakihegy rádión a "Nem vagy egyedül" c, mûsort Takács Feri barátommal. Az egyik betelefonáló épp azt a témát érinti, amin most agyalok: van-e bûnbocsánat, és mit tegyen az, aki magának nem tud megbocsátani. Mert úgy néz ki hiába zárult le az eljárás, hiába fizettem ki (hitelbõl) a bírságot és kártérítést, tovább büntetem magam stresszel, nemalvással, betegséggel, parával. A válasz épp idõben érkezett. Nem magamnak kell megbocsátani, hanem megbocsátottak már (elõre) nekem is. Ezt el kellene tudnom fogadni.

Még két napom van a régi munkahelyen, kapkodva fejezem be a lezáratlan dolgaimat, adom át a jelenlegi munkám, és még egy jelentést is meg kell írnom ma, hogy elektronikusan alá lehessen írni az ünnepek elõtt. Otthon is sok a munka, újabb adag mézeskrémest csinálok a búcsúztatómra, ez már a harmadik 1 héten belül.

Szombaton nagy vendégsereg volt nálam, megünnepeltük a születésnapom. Gondoltam, majd megitatom az emberekkel a mindenfelõl kapott borokat, de a világ végén lakok, ahová mindenki autóval és újabb üveg borral jött... új helyet és rendeltetést kell találnom az italoknak. Majd borkóstolást tartunk az ünnepek után.

Szaladok dolgozni, utána szaladok a holnapi elõadásomat próbálni a másik munkahelyemre, közben elviszem valakinek a hét végén nálam felejtett sapkát, átutalom a kolbász árát, aztán szaladok az önkéntes klubba, onnan a magyar keddre... A mai tüntetést, a bibliaórát (karácsonyi dalokat énekelnek) és squash-t kihagyom, nem jut mindenre idõ, amire szeretnék. Ja, valamit enni is kéne, hívnak a kollegák egy utolsó közös ebédre. Én még itt leszek 2 napot a 2 ünnep között, de õk már szabadságon lesznek.

Év vége, újév, új élet, új tervek. Remélem kapok hozzá támogatást fentrõl.

2014. december 10., szerda

Újjászületés

Valahogy úgy képzelem el az újjászületést, ahogy a Battlestar Galacticában a cylonok csinálják: amikor meghalnak, a tudatukat áttöltik egy ugyanolyan, de ép testbe. Vagyis emlékeznek a múltjukra. A keresztény vallások szerint nekünk ez csak egyszer adatik majd meg. A reinkarnáció hívei ezzel szemben azt mondják, hogy a karmánkat, az életfeladatunkat hordozó szellem születik újjá, a tudat nélkül. Tehát a jelenlegi életünk, jó vagy rossz döntéseink befolyásolják a következõ életben a lehetõségeinket.

Mind a két féle tanítás hasznos a társadalomra nézve, mert az embert arra készteti, hogy jó döntéseket hozzon.

2014. december 8., hétfő

Finn bürokrácia a vállalkozás ellensége

Az kérdi a kibogozó tanácsadóm, hogy mi az, amiben örömömet lelem, annyira, mint õ a kibogozásban. Mondom az evésben (falásban), meg a filmekben és sorozatokban. Most jövök rá, hogy a blogolás is ilyen - google translate által lefordíthatatlan, nyakatekert mondatokat írni.

Most egy kicsit komolyabb téma: A vasárnapi Helsingin Sanomatban volt egy interjú az amerikai nagykövettel, aki elmondta, mi a baja a finn gazdaságnak. (Szeretik itt a nagykövetet.) Az, hogy nem mernek a finnek mesélni, sztorizni, nem mernek kitûnni a tömegbõl, ezért nem megy nekik a marketing. Meg hogy túl nagy a bürokrácia, a processzek és szabályok megölik a kezdeményezõ kedvet. 2 év, mire egy vállalkozás megkap minden engedélyt. Példákat is hoz. Felújítottak egy fürdõszobát. A szabályok elõírták, hogy 90 centis legyen az ajtó, hogy tolókocsival is be lehessen hajtani. Egy olyan ház sokadik emeletén, ahol a liftajtó 56 centi széles. Oda, abba a lakásba soha a büdös életbe nem jut fel tolókocsival senki. Akkor minek a hülye szabályt betartani?

Panaszkodnak, hogy elhalt a Nokia (a hálózatos üzletág szépen virágzik), leépít az Angry Birds, hogy nem megy a papiripari paripa, leállt a hajógyártás. Kisvállalozásokra lenne szükség, de még csak sarki boltokat sem látni, mindent elnyomnak az országos láncok, nem jön be a nemzetköz, mert oda folyik a pénzt, ahol kisebb az ellenállás, ahol hamarabb fial. Hatalmas adókkal és közterhekkel sújtják a vállalkozókat, a társadalom elítéli az "ügyeskedõket", akik mások pénzét akarják elvenni.

Ezt érzem én is. Befektetéssel foglalkozó ismerõsömmel agyaltunk, legutóbb tegnap a templomban, hogy a nagyokat becsülik, mert munkahelyet teremtenek, de mire valaki oda eljut, hogy 100+ embernek munkát adjon, felkopik az álla. Kényszervállalkozó ismerõsöm meséli, hogy ha megbetegszik, 7 napig nem kap semmiféle juttatást, csak a 8. naptól fizet a társadalombiztosító. A bevételbõl kell kitermelnie az egészségügyi ellátás díját, a nyugdíjat, a szabadságot. És a nyáron, ha nem dolgozik, nincs bevétele. A munkavállalóknak a szabadság idejére másfélszeres fizetés jár. Ilyen keretek között még fagyis biciklit, vagy zöldséges standot üzemeltetni is lutri, pedig egy gombóc fagyi ára 3-3.5 Euro, az eper kilója fõszezonban 5 Euro. Extra haszon, gondolhatnánk. Nem meglepõ, hogy vállalkozás helyett inkább hosszútávú munkanélküliségbe menekül, aki nem talál állást.

Segíthetnék vállalkozóknak útnak indulni, de nem tudom nem lebeszélni a vállalkozó szellemû ismerõseimet. Sokalljuk az árakat, Észtországból rendelünk számítógépes alkatrészeket, mert ott 25-30 százalékkal olcsóbb. És oda megyek majd át fogorvoshoz, és leszedetni az anyajegyeimet.

Bábelhallás

Finn kollegával az orális fixációról beszélgettünk, õ is tendál sokat beszélni, de ezt a kifejezést még nem hallotta. Csókolózni is szeret, a cukorkát is imádja a szájába dobálni. Mondtam, hogy a kényszeres beszéd mellett a blogolás is tünet. Kérdi a blogom címét, mondom, hogy magyarul írok, talán a google translate segít. Most megnéztem, mennyire érthetõ, ha automatikus fordítást használok. Hááát... érthetetlen. Finnül még azt sem lehet kivenni, mirõl szól a bejegyzés, de az angol bábelmókusok is elég bénák. Azt hiszem a magyar szöveget lehetetlen úgy áttenni angolra, hogy megtartsa árnyaltságát.

Hogy magyarázom meg a fordítónak, mit jelent a bábelmókus? Ti értitek? Kapische?

2014. december 3., szerda

Felmondtam az albérlõmnek

Befogadtam egy ismerõst, mert válófélben van, és kirúgták otthonról. Minden második héten a barátnõjénél lakik, közte meg nálam, de már kezd kellemetlen lenni. Nem tudom a saját életem élni, olyan érzés, mintha folyamatosan vendégem lenne. A lakásnak csak egy részét tudom használni. Reggel lábujjhegyen indulok el, folyton rendet kell tartanom, és ha haza érek, beszélgetni kell, még ha nincs is kedvem. Hallgatni a nõügyeit, a gyerekekkel való kapcsolatát, a válással kapcsolatos vívódásait, a tenisz sikereit. Meccset nézne, meg foci eredményeket, mikor sorozatokhoz lenne kedvem. Belelát az életembe, a szerencsétlenségembe, a nyomoromba, ez is elég kellemetlen.

Kb 1 hónapja szóltam neki, hogy ez (a mostani) hét lesz az utolsó, utána vendégek jönnek, meg karácsony, blabla, ki kell költöznie.

Azt hiszem gond van a kommunikációmmal, mert azt hitte, hogy csak a december a rázós. A héten kérdezte is, hogy akkor januárban mikor jöhet? Meghökkentem, mert nem így gondoltam. Magyárázkodni kezdtem, hogy ez így nem jó nekem. Nincs vele igazán semmi bajom, haver, aki maga is segített volna, befogadott volna hozzájuk, ha a váláskor el kellett volna költöznöm (nem kellett). De jó lenne most, hogy újra kezdem az életem, magam lehetnék a gondjaimmal, hogy mindent át tudjak gondolni, és megoldani. Kell egy dolgozó szoba, kell egy hálószoba, kell egy tábla a falra a feladatokkal, kell a nappali, ahol ha akarom, széthagyhatom a dolgaimat. És ha jön a lányom, szeretném, ha nem vele, hanem velem játszana.

Nem tudom mennyire kell ezt magyarázni. Ha van egy határozott érzésem, hogy ez így nem jó, ha már nem akarom kiadni senkinek a szobát, akkor meg kellene tudni mondani, egyenesen, bele a szemébe. De nem megy. Úgy érzem magyarázkodnom kell, hogy nincs vele semmi bajom, de kipróbáltam, és nem éri meg azért a pár forintért, amit a két hétért ad a folyamatos kellemetlenség, hogy összehúzva, bezsugorodva érezem magam. Amúgy is kicsi a lakás.

Mennyire jó lenne, ha mint más ismerõseim oda tudnék állni elé, és azt tudnám mondani mindenféle szépítés meg bûntudat nélkül, hogy ennyi volt, vége, menj el. Miért okoz nekem minden ilyen nehezebb beszélgetés ennyi lelki vívódást? Miért érzem úgy, hogy ha megmagyarázom, hogyan jutottam erre a döntésre, könnyebben elfogadják? Ugyanez volt a hét elején a mormonokkal is. S nekem okoz kellemetlenséget, hasfájást, nemalvást, hogy a saját életem akarom élni.

Nem tudom, lehet-e ezen változtatni. Nem tudom, miért gondolom azt, hogy a szenvedésembõl meg kellene mindenkinek érteni, hogy hagyjanak békén. Miért feltételezem, hogy mindenki átérzi, mit szeretnék, és asszerint cselekszik?

2014. december 2., kedd

Felmondtam a mormonoknak

Tegnap megmondtam a mormon hittérítõknek, hogy nem akarok mormon lenni. Húzódoztam egy ideje, kerültem a találkozókat, de nem tudtam a szemükbe mondani, hogy nem hiszek benne, hogy nem ez az én utam. Azt gondolták, hogy a kifogásaimat kezelni lehet, ha megértem, mit tanít a Mormon könyve, ha igaznak elfogadom, akkor a kifogásaim is megszûnnek.

Most értésükre adtam, hogy ez nem fog menni, mert alapvetõ gondjaim vannak, nem kimondottan a tanaikkal, mert a tanaik összemérhetõk a keresztény egyházak tanításával (bár vannak furcsa eltérések), hanem az elvárásaikkal.

Azt hiszem belegázoltam a lelkivilágukba, a beszélgetés végén nagyon sírtak, és bûntudatom volt miatta. Már 2-3 hete elõre bûntudatom volt, és kezdett elviselhetetlen stresszt okozni, hogy elõbb-utóbb meg kell nekik mondanom, hogy ne számítsanak rám. Tudtam, hogy ezt kudarcként fogják megélni, és magukat fogják okolni, hogy nem sikerült egy értelmes, jó embert, aki odafigyelt a tanításaikra megtéríteni.

Nehéz volt felsorolni a kifogásaimat, nehéz volt megmutatni nekik, hogy a templomon kívül állónak más a nézõpontja, mint nekik, akik erõsen benne vannak és hisznek benne. Szerintük a Mormon könyve igaz (szerintem erkölcsi tankönyvnek jó, de történelmileg nem igazolható mint a biblia), az egyházalapító J Smith próféta volt (ami lehet, hogy igaz, de ha nem, akkor egy csaló szélhámos), és mindaz, amit tanítanak, és a hívektõl elvárnak, törvényként elfogadják és betartják. Nekem, aki kívülrõl jövök, érthetetlen, miért kell az alkoholt (a mérsékelt alkoholfogyasztást is) tiltani, miért kell az úrvacsorát vízzel csinálni, mikor a bibliában is bor szerepel, miért tilos a kávéfogyasztás, és miért tilos a házasságon kívüli házasélet.

Tudom, ilyenkor hiába magyarázom az indokaimat, mert a másik oldalról nézve nem fogják megérteni. Hogy már volt két zátonyra futott házasságom (mind a kétszer elhagytak), és természetesen szeretnék egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatot, de már egyáltalán nem biztos, hogy újra nõsülnék miatta. A törvényeik szerint ez (legalábbis a nemi élet része) kizárt. Ha meg mégis megházasodnék, hogy mernék belevágni, ha nem próbálhatom ki elõtte, mûködok-e minden téren? A katolikus egyház is elég konzervatív ezügyben, mégsem fõbenjáró bûn komolyodó kapcsolat esetén a házasságon elõtti együttlét.

Az alkohol fogyasztásról azt gondolom, ott kell tiltani, ahol az emberek nem tudják tartani a mértéket. Finnországban ez komoly probléma, ha isznak, akkor a tudatlanságig. De akinek saját bora van, tudja hol vannak a határok, õket felesleges ennyire korlátozni. Az egészséges ember tud bánni a borral. A kávé is fontos Finnországba, a sötétet nehéz kibírni napi 4-5 kávé nélkül. Na jó, esetleg lemondok a kávéról, de a teáról miért kellene?

Aztán ott van a tized. Szerintem a tizedet azért találták ki, hogy akinek van jövedelme, fizessen be a közösbe, amibõl támogatják a szegényeket, árvákat, bénákat, betegeket. Ezt a szerepet azóta rég átvette az állam, az államnak nem csak 10, de inkább 40%-ot visszafizetünk, hogy aztán azt újra elossza a rászorulóknak. Beszéltem a mormon püspökkel, és amit a befizetések sorsáról mondott, egyáltalán nem vitt az elfogadás irányába, sõt, méginkább elhatárolódtam tõle. Nem, nem akarom a bruttó fizetésem jelentõs részét nekik adni, mikor azzal támogathatom a gyerekeimet, felhasználhatom repjegyre, hogy lássam a rokonaimat. Nem, nem és nem!

És hiába mondják, hogy mindaz, amim van, a mennyei atyától származik, örömmel adhatom neki vissza, mint áldozat, mert akkor nagyobb lesz a kegyelme. Errõl a reformáció jut eszembe: Luhter és Kálvin a pénzért megvásárolt bûnbocsánat ellen szólalt fel. A mormonok pedig azzal érvelnek (amivel Németh Sándor is bíztatja a híveket az adakozásra), hogy jobban szereti az isten azt, aki többet ad. Na meg a korrupció: azok nyerik el az állami megrendeléseket (nagyobb kegyelmet), akik utána 10%-ot visszajuttatnak az asztal alatt a nagylelkû állami tisztségviselõknek.

Szóval nekem ez az egész már egy ideje nagy gondot okozott, lelki válságot és stresszt is. Mert fél évig ismerkedtem a tanaikkal, és most mégis meg kell mondani, hogy kész, nem akarom tovább, mert nem érzem magam közelebb a keresztelõhöz. Persze, volt ami tetszett, de aztán az apróbetûs résznél (a keresztelés feltételei) rájöttem, hogy nem ez az én utam.

Hogy mégis mi vonzott, miért mentem találkozni mégis velük? A tanulás alatt annyi sok jó emberrel ismertettek meg, messze több finn "barátom" lett, mint amennyivel az elmúlt 17 év alatt összesen. Látom, hogy aki hisz benne, annak erõt ad. Akartam én is ezt az erõs hitet, hogy ne féljek betegségtõl és haláltól és magánytól, de csak nem jelent meg senki, sem Jézus, sem isten, sem egy kis melegség a mellkasomban a Mormon könyvével kapcsolatban.


Meg voltam zakkanva, társaságot kerestem, közösséget, ahol elfogadnak, meg magyarázatot és bocsánatot a családom ellen elkövetett bûneimért. Mert valamit csak elkövettem, ha ilyen csúnyán itthagytak. Azt hittem, ha eljárok hozzájuk, megkapom mindezt. Talán még olyan feleséget is találok, aki (az egyház tanításai miatt) akkor sem hagy el, ha rondán horkolok, ha 108 kilós vagyok, ha kihasználom és bántalmazom. De tudnám, hogy ez nem igazi kapcsolat, ilyen (agymosott) feleség nem is kellene.

Most az van, hogy a vasárnapi istentiszteleten érztem a szentlélek közelségét, és örömmel megyek ételt osztani és segíteni a luteri egyházba, ami itt Finnországban a többségi vallás. Ott elbújhatok a padok között, úgy élem meg a hitemet, vagy várom kiteljesedni, ahogy akarom, ott kellemesen érzem magam. Vagyis a könnyebbik utat választom, ami nem jár annyi áldozattal.

2014. december 1., hétfő

Mire várunk?

Szürke hétfõ reggel van,  kollega mégis vidáman jön be az irodába. Kérdezik a kollégák mi történt? Mondja: ensimmainen luuku on avattu. Vagyis az adventi kalendárium elsõ ablakát szabad volt kinyitnia.

A december várakozás, várjuk az év végét, az új évet, Jézus eljövetelét - tegnap errõl beszéltek a templomban. A pap naptárt, órát, munakello-t (konyhai idõmérõt) mutatott, arra emlékeztetett, hogy a 4 adventi gyertyát a visszaszámlálás, a várakozást miatt gyújtjuk meg.

De mire várunk? Jézusra, a királyra, hogy eljöjjön, és ítéljen. Elgondolkoztam, vajon várom-e? Mert ha eljön, akkor egyrészt megítél (mi van, ha nem voltam elég jó?), másrészt átkerülünk egy másik, örök világba. Akarom-e? Akarom-e itthagyni mindazt, amit itt összeszedtem? Autót, lakást, barátokat, feleségeket, gyerekeket, ezt a földi életet? Akkor mire volt jó ez az egész ittlét?

Azt hiszem nem vagyok még kész rá. Szépen elevickélnék még ebben a világban, hisz olyan izgalmas, és olyan sokszínû, és még olyan kevéssé ismertük meg a logikáját és a mûködését. És azt hiszem, az emberiség sincs még kész rá.

Persze, ki ne vágyna örök életre. De mi van akkor, ha nem jöhetnek oda azok, akik számítanak, akik fontosak?

Belátok a kulisszák mögé: a titkárnõ most hozta ki a raktárból a karácsonyi díszeket, most teszik ki a munkahelyi kávézóba a feldíszített fenyõfát, betlehemi jászolos makettet, teszi a várakozást ünnepélyessé és emlékezetessé. Ejh, ne siessünk annyira. Elõbb tanuljuk meg szeretni egymást.





Persze már megint azon kesergem, hogy engem ki fog szeretni? Magamat kell szeretnem, mert mindenki másnak idegen vagyok. Tudom, a gyerekeim, meg a szüleim, de az olyan ritka, míg velük találkozhatom, azt valahogy ki kell bírni. S mégis szememre vetik, ha önzõ, önszeretõ vagyok.

Ha csak egy kicsit erõsebb lenne a hitem... Igen, azt szeretném. Akkor talán nem félnék a végétõl.