2017. november 23., csütörtök

Óh mondd

Mondd, miért mindig akkor kell leszakadni a hónak és eldugítani a várost, mikor fontos lenne, hogy időben kiérjek a reptérre? Az sem mellékes kérdés, hogy miért épp akkor lepi el ropogós szép fehér hó az utakat, amikor kis kerekű bőröndömmel szeretnék sietni, s a hó alatt elrejtett apró kavicsokban folyton elakadok? És mondd, miért van otthon mindig 5-6 fokkal melegebb?

2017. november 20., hétfő

Rövidek

A hét végén a finnországi magyarok egyesülete bált szervezett. Volt minõségi muzsika (lakodalmas-hangulat, *szécsipál, *omega, meg *hajmásipéter), volt finom vacsora, és emberek.

A vicces az volt, hogy a termet bérbeadó társaság vezetõje is ott volt, és miatta nem lehetett alkoholt árusítani, tehát minden piát ingyen lehetett elvinni, de a névsorban húzták a strigulát, és a buli végén, amikor a góré elment, mindenki rendezhette a cehet, azaz támogathatta az egyesületet "önkéntes" adománnyal.

Azért jó volt, kivételesen ha élvezni nem is élveztem, de azért nem türelmetlenkedtem, hogy mikor lesz már asztalbontás.

Azt hiszem még nem láttam Finnországban gesztenyepürét azon kívül, amit én szoktam becsempészni be az országba.

---

Szombaton beindult az új metró, ami Espoo városát köti össze Helsinkivel. Avagy nem új, csak a régi hosszabbodott meg.

A finn (helsinki) metró nem egy bonyolult állat, olyan, mint egy kétfejû giliszta, a vége elõtt elágazik 2 felé, az egyik ide megy, a másik oda. Most a farka lett hosszabb.

Szombaton és vasárnap annyi túrista próbálta ki az vonalat (meg kell hagyni, hogy szépek az új állomások, bár én nem túrista voltam, hanem csak kelet-Helsinkibe "kellett" mennem templomba), hogy többen utaztak rajta, mint egy zsúfolt hétköznapon.

Az espooiak elugottak a vonal másik végére (kb mint a köki terminál) kávézni, a kelet-helsinkiek meg elugrottak hozzánk espooba (ott van a westendnek megfelelõ pláza) kávézni. Jó kis népünnepély volt.

---

Mindjárt 100 éves Finnország.

---

Volt még valami, de elillant.

Ma újra esett egy kis hó. Helsinki partjainál fókát láttak (itt ritka, feljebb élnek).

2017. november 14., kedd

Bal kézzel

Ebéd közben sudoku-t szoktam tölteni. Reggel mindig valaki hoz be Metro újságot. Itt még mindig van, és még mindég Metro-nak hívják.

Jut eszembe: szombaton indul az új metró vonal. Hogy miért pont szombaton? Azt mondják akkor kevesebb az utas, nem lesz reggeli csúcs, és ha valami gáz van, kisebb az arcvesztés. (Tavaly augusztusban kellett volna elindulnia). A helsinki metró persze nem egy bonyolult állat, egy kétfejû gilisztát kell elképzelni (vagy alternatívan egy kétfarkú kutyát lábak nélkül). Itäkeskusnál (kelet-Helsinki) elágazik két felé, és mindkét ágon van még 2-2 megállója. Az egyik szerelvény ide, a másik oda megy felváltva. A metró kelet helsinki és nyugat helsinki között ment eddig. Most hosszabbították meg úgy, hogy kimegy Espooba, vagyis olyan, mintha kimenne a Budapesti metró mondjuk Érdre. Elõbb érinti az egyetemvárost, aztán Tapiolát, és elmegy az Iso Omenába. Ott lehet majd buszról metróra szállni. Azt hiszem elviszem szombat reggel a gyereket, hogy premierkor végig metrózzuk az egészet, talán még nem is járt Itäkeskusban (ott van egy kb olyan bevásárló központ, mint Pesten a Westend).

Szóval Sudoku. Az újságban mindig kettõ van, egy nehezebb és egy könnyebb. A kollegák szerint csak az 5 csillagossal érdemes foglalkozni, azért én a 3-ast és a 4-est is meg szoktam csinálni, mert hogy az szokott megmaradni ebédre. Ma viszont csak 1-es és 3-as volt benne, a 3-ast valaki megcsinálta. Az egyes túl könnyû, de azért nekiálltam.

Hogy egy kicsit nehezítsek rajta, bal kézzel.

2017. november 13., hétfő

Apák napja

"Nem tudsz aludni? Ne a bárányokat számold, beszélj a pásztorral!" Ezt most talaltam, tavasszal írtam a diétás füzetembe.

Nem szeretek beteg lenni. A magas lázas gyulladás elmúlt, de a torkom még kapar. Most a hasam csikar, és a számban lettek hólyagok, gondolom csak az antibiotikum mellékhatása. Nyugtatom magam.

Tegnap voltam templomban, kaptam apák napjára virágot. Találkoztam a gyermekkel, együtt ebédeltünk. Festett bögrét, kézműves dolgokat kaptam tőle. Ezt is szeretem Finnországban: van apák napja.

2017. november 11., szombat

Stockholm szindróma

Gyakran megesik, hogy jövök haza a munkából, nyitom az ajtót, és kiabálok be a lakásba: megjöttem! Aztán villan csak az eszembe, hogy már nincsenek itt, elmentek, elköltöztek, elvitték őket a rendőrök, eldugták a családvédők, mert rossz voltam, mert nem tudtam megtartani a második családom, mert alkalmatlan vagyok családban élni, alkalmatlan vagyok összetartani három embert, mert alkalmatlan vagyok a társas együttélésre, mások igényeinek a figyelembe vételére, az odafigyelésre, és az önmagam háttérbe tolására. Megy az áldozat-hibáztatás, az ön-bűnbak-keresés, már ha lehet azt mondani, hogy én vagyok az áldozat. Az biztos, hogy valahol a rendszer áldozatának érzem magam. Itt maradtam egyedül a félelmeimmel az ismeretlenben.

Azt meséltem, hogy amikor a nagyobbik gyerekeim kicsik voltak és rosszalkodtak, kiabáltak vagy veszekedtek, mindig rájuk szóltam, hogy legyetek csendben, játsszatok normálisan, mert apát elviszi a rendõrség? Mert ebben az országban nagyon szigorúan veszik, ha az apa szigorú, a fizikai bántás, akár a gyerek fenekére csapás bűncselekmény, amiért életfogytig tartó büntetés kapható.

Emlegetett szamár megjelenik, vagy amitől a legjobban félünk, azt bevonzzuk, az megtörténik. Ha ebbe belegondolok, és hozzáteszem azt, hogy naponta eszembe jut, mi van, ha rákos is vagyok? Azt hiszem az tökéletes büntetés lenne egy ilyen velejéig romlott ember számára.

Egyelőre diagnózis nincs, huh! de arról, hogy rossz vagyok, arról van: a templomban folyton eszembe juttatják, hogy mi mind születésünktől fogva rosszak vagyunk, de semmi vész, mert valaki felment a keresztre, onnan megjárta a poklokat, onnan felment a mennybe, és a vérével mindent elsikált, tisztára mosott. Teljesen megnyugodtam.

Nem akarom kinevetni, sem bagatelizálni a történteket, mert valami oka csak volt annak, hogy ide jutottam. Az állandó paráim, félelmeim olyanok, hogy szinte lehetetlenné teszi a velem való együtt élést. De az a segítség, amit "kaptunk", nem igazán segített. Rajtam legalábbis nem. Eltelt egy csomó év, s a dolgok kezdtek elfelejtődni, a turbulencia elmúlt, a hullámok kezdtek elsimulni. Én is kezdtem megtalálni újra a helyem, kezdtem kibékülni magammal, bele mertem nézni a tükörbe, már amennyire ezek után lehet. Olyan pillanat is volt, amikor éppen élveztem az életet (pizza, chips, hol vagytok).

Csak azt nem értem, miért álmodok még mindig arról, miért riadok az éjszaka közepén arra, hogy keresem a családom, hova tűntek, de semmi információm, hogy merre induljak, csak szaladgálok az üres lakásban, keringek, mint pók a falon, és keresem magamban a hibát, hogy mit tettem, mit rontottam el, mi vezetett ide, s mikor jelei voltak annak, hogy valami van, akkor miért nem tettem ellene semmit, pontosabban amit tettem, az miért nem segített elkerülni a katasztrófát.

Azóta egy csomó minden változott. Önkéntesként próbálok segíteni elkerülni ezt a katasztrófát olyanoknak, akik ennek a közelébe kerülnek. Vagyis annak a társadalomnak akarok a kedvében járni, annak a gépezetnek, akik az én életemet tönkre tették, akik a családomat elvitték, biztonsági anya otthonba kényszerítették, titkos, védett házba. Oda dörgölőzök, mint a kutya a mérges gazda lábához, mintha így szeretném lecsillapítani, és jóvá tenni. Mintha stockholm-szindrómás lennék.

Azt hiszem ideje lenne továbblépni, és túltenni magam életemnek ezen a sötét idõszakán. Azt hiszem ideje lenne bevenni a nyugtatót, és visszamenni aludni, mert teljesen elhalványulok, a szemem kiszárad, a könnyeim elapadnak, és a szívverésem lüketése is csillapodik már a fülemben. Félni nem kell, mert szörnyek, akik álmunkban átjönnek a szekrényajtón ellopni a félelmeinket, nincsenek.

2017. november 9., csütörtök

Nem kívánom a púpos halálnak se

Gyomortükrözés soha nem kellemes, de ennyire szar azt hiszem soha nem volt még semmi. Legalább az megnyugtat, hogy már megint feleslegesen. Avagy még mindig nincs meg az oka, hogy kávé után miért rekedek be, és estefelé miért nem akarnak összeérni a fogaim, ha reflux kizárva.

Volt egy pár hét, közben volt egy kipróbált hotelszoba, egy csomó új élmény, elvesztett bölcsességfog, budapesti õsz kicsavart fákkal, itt meg hó, ami elolvadt, és északi fények...

Meg magas lázzal járó egy hetes betegszabadság. Lehet, hogy mégis a torokgyulladás elõszele volt a rekedtség?

A kulcstartómon van egy Lego Yoda baba, elvesztette az egyik csuklóját. Az álltatás során azon röhögtünk a krampácsoló kollegákkal, hogy ez a kikupálódott szakispán úgy járt, mint az egyszeri tejfölösszájú távgépemelõ, mikor a mumus apuka leválasztotta neki a munkaeszközét.

Szörnyû mik vannak!

2017. október 26., csütörtök

Sétálni

Az irodai munkával az a baj, hogy be vagyunk kényszerítve egy szobába, ahol ott kell ülni hét és fél órát minden nap. A szervezetünk nem erre, hanem mozgásra van kitalálva. Nálunk egyre több kollégának van állós asztala, ha akarja leengedi és leül, ha akarja felemeli és áll. Ehhez még orvosi igazolás kell, hogy derékpanasza van, sima halandónak még nem jár automatikusan. Erre azt mondom, hogy inkább ne fájjon a derekam, nem annyira savanyú az a szőlő.

Azt találtam ki, hogy ha a séta rendbe teszi a munkamorált, akkor sétálok. És nem este munka után alvás helyett, nem is reggel munkába menet, hanem munka közben. Eddig otthonról hozott kaját ebédeltem, és azt kb 5 perc alatt megettem, a maradék 25 perc, amit a kajaidőre levon a blokkoló óra a munkaidőből feleslegbe megy. Eddig betudtam facebookozásnak, blogolásnak, internetezésnek azt az időt, gyakran szünetet tartottam, hogy kicsit kinézzek a fejemből, mikor eldugult a koncentrálástól. Több is volt az ilyen holt idő, mint 25 perc. Na de mióta sétálok, sokkal kevesebbszer van ingerem ránézni a hírekre, a levelekre, és az üzenetekre. Jobban megy a munka.

A közelben, a szomszéd épületekben van rendes étterem, kb 3-400 méterre hamburgerező, kicsit távolabb 1,3 kilométerre egy másik, szendvicsbár 1,3 kilométer, pizzázó 1,1 kilométer, kávézó 1 km, nepáli étterem kb 1,4 km, mind más irányban. Arra megyek, amerről épp nem süt a nap (a nap szinte minden nap délről süt, de értitek, ahogy épp a kedvem tartja). Meg ahova éppen van kedvezmény-kuponom. (Hosszú és hideg lesz a tél, kell a pénz utazásra.)

Ma nem süt a nap, ma esik (szakad) a hó, de már tegnap elkezdte, és már kedden feltettem a szöges gumit a kocsira. Nem is értem, hogy ha bemondja a rádió, hogy esni fog, miért nem cserélnek az emberek kereket? Totyognak 60-nal a csúszós autópályán. Persze a legtöbben nem tudják, hol az emelő, hogy kell kicsavarni azt a 4 (5) csavart, és sorba kell állniuk a szervizben (2-4 hétre kapnak időpontot), a gazdagok rengashotelli-ben (abroncs-hotel) tartják a kerekeiket, hogy otthon ne koszolja a kezüket és ne foglaljon helyet. Képesek ezért rengeteget fizetni.



Tegnap este a kuponos vásárlásról tartottam kiselőadást, ha az ember odafigyel, akkor 2 euróból elutazhat délre (külfödre), féláron veheti a hamburgert, ingyen hozzá a menüt, s az így megtakarított pénzt jövedelemként tekintve lehet vele mit kezdeni, megvalósítani a tökéletes függetlenséget, elindulni a passzív jövedelem irányába. Meg is kérdezte az ismerõsöm, hogy nem vagyok-e véletlen zsidó (õ az). (És még nem is mutattam a könyvelésem.)

Ma 20 centi hóra számítunk, nem fog sütni a nap, szinte mindegy, milyen irányban indulok el, szép fehér lesz minden. Jó lenne venni egy szendvicset, és kimenni a téli rózsakertbe. Bár amikor reggel káromkodva toltam a havat a járdán (nem volt nagy lapát, csak kicsi kézi), arra gondoltam, de jó lenne elutazni délre. Érted, nem ebédre, hanem délre, valami melegebb országba...

Csak be ne duguljon a reptérre vezető út.