2015. január 23., péntek

Jó hírek

Még decemberben szerettem volna frissíteni a ruhatáram, de aztán gondoltam megvárom a rákszûrés eredményét, ne költsek hiába. Megvolt az ultrahang, s az már biztos, hogy a rák nem terjedt rá a nyirokcsomókra. Arra még várni kell, hogy volt-e rák egyáltalán. Kivették a varratokat, a seb rendben... kezdek optimistább lenni.

Munkába menetet elmentem a Dressmann elõtt. Láttam, hogy filléres akciók vannak, az örömhírre válaszul gyorsan beruháztam, vettem új nadrágot és egy inget potom 10 euróért. Induljon kellemesen az új év meg az új én.

Aztán a számítógépen volt a sor. Megérkezett az új SSD lemez, vettem plusz memóriát, kicseréltem, gyorsabban fordulnak majd a C programok. Kérdéses volt, hogy viszem át a Windows licencet a régi konfigúrációról az újra, de úgy látom nem panaszkodott.

Hát ilyen dolgok vannak.

Még valami. Eddig hetente 1x láthattam a lányom, most ez is vátozik, innentől két apás napunk lesz, hétvégén is találkozhatunk.

Újult erővel vetem bele magam a közéletbe: farsangot szervezünk. Sok felesleges szabadidőt leköt. Elkezdõdik az önkéntes munka is. Megkerestek, hogy vállalok-e "ügyfelet", akin segíteni kell. Mondtam, ha az idõm engedi, örömmel.

2015. január 21., szerda

MBT

Ismerkedem a modell-alapú teszteléssel (MBT). Elõnye, hogy nincsenek elfelejtett és rendundáns tesztek. Hátránya, hogy a rendszerrõl elég részletes modellt kell rajzolni. Ami viszont hasznos a rendszerelemzéskor és fejlesztéskor. A modellbõl automatikusan generálható a kód.

Azt hittem, hogy az agile megöli a részletes tervezést, a modell felrajzolását a projekt elején. Azt hittem, hogy az agile és az MBT kizárja egymást. Most látom, hogy van, ahol a modell hasznos, agile projekteknél is kellhet (vegyünk egy bonyolult banki rendszert...), és ha a modellbõl generáljuk a teszt-eseteket, akkor bármikor, ha a modell változik, automatikusan frissülnek a tesztek.

Kb itt tartok, figyelek, tanulok. Érdekes megtapasztalni, hogy mûködik a konstruktivizmus. (Ha valami olyan információ érkezik, ami a meglévõ tudással ellentétes, akkor "átértékeljük", átrendezzük az eddigi tudást, és megpróbáljuk beilleszteni, "bekötni" az újat a helyére.)

2015. január 19., hétfő

Holt nyelvek

"We're building a C++ application, but we're using Eclipse. Eclipse is a Java application itself, so it needs a Java Runtime Environment (JRE). The article uses Eclipse V3.2, which requires a JRE of V1.4 or higher. If you want to also use Eclipse for Java development, you'll need a Java Development Kit (JDK)."

Angolul van, mégis kínai. Na jó, ha odafigyelek, akkor értem. De az fura, hogy egy Java alkalmazásban dolgozok és fordítok C kódot perl és python scripteket használva. Elszaladt az idõ, és csak kapkodom a fejem.

---
Tegnap a fiammal értekeztünk a finnugor nyelvrokonságról. Azt kérdezte, miért divat most tagadni, hogy a finn és a magyar rokon nyelvek? Mert aki beszéli a finnt, az látja a hasonlóságot. Végül valami ilyen magyarázatot sikerült találnom: a halolaj szagú csendes, visszahúzódó finn rokonokkal nem lehet annyira felvágni, mint egy amerikai nagybácsival, vagy mint egy harcos hun rokonnal. Szeretnénk (vagyis a magyarok azon része, aki nem beszél finnül) úgy átírni a történelmet, hogy jobb rokonságot találjunk magunknak.

Ezzel van egy bajom. Miért jobb egy harcos néppelkeresni a rokonságot? Mi lenne, ha nem a hunok, hanem mondjuk a tálibok lennének a rokonaink? Azonnal feketelistára kerülnénk. Ha nagyon agresszívkodunk, még összefognak ellenünk, és megzabálnak a környezõ országok. Inkább csendbe kellene maradnunk, az óvodában sem szeretik az agresszív gyereket, jobb túlélési stratégia a pofabe.

Nem azt mondom, hogy tagadjuk meg a múltunkat. Persze, kutassuk, kik a rokonaink, de ne a harcos múltunkkal vágjunk fel, ne akarjuk feleleveníteni, ne induljunk lóháton hátrafelé nyilazva az osztrákok ellen, mert a fejünkre dobnak egy atombombát. Nem a történelme, hanem a jelen cselekedetei által kellene az embereket, az országot megítélni. És lehet akármilyen szép történelmünk, ha most nyomorgunk. Lássátok a görögöket, hol vannak most gazdaságilag?

Lehet, hogy a génjeink távoliak, de hogy a nyelv rokon, az (nekem) biztos. Itt van egy cikk, ami felsorolja a hasonlóságokat (közös szavak, ragozás, rag-halmozás, nemtelenség, hangrend, hasonulás). Itt meg másik finn cikk, ami azt fejtegeti, vajon miért nem derogál a magyarnak a finn rokon.

---
Ezek után jobb, ha visszamenekülök a holt (programozási) nyelvekbe. Azoknak tiszta a múltja, és szépen fejlõdnek.

2015. január 18., vasárnap

Kinek a tojása?

Nem titok, voltam ma templomban. Miért is titkolnám, sokan láttak ott, amint idegesen olvasom fel a napi igét a folyton becsukódó angol bibliából. De nem is ez az érkekes, hanem az, hogy ott eddig ilyen "látomásom" még nem volt.

Valahogy, a prédikáció közben bevillant egy kép: kisgyerek vagyok, balról az isten fogja a kezem, jobbról Mária. Erre felébredtem, és próbáltam kielemezni, hogy mit is jelent. Ki volt Isten és Mária közös gyereke? Mit tanít a biblia? Mi is tőle származunk - mennyei atyánknak szólítjuk (ha azt tekintem istennek aki az ősrobbanást csinálta, abból lettek az atomjaim...) Azt is értem, hogy ha mind a fiai (és lányai) vagyunk, akkor olyanok vagyunk, mint Jézus, tehát, ha vagyunk, van egy közös anyánk is... De mi közöm Máriához?

Arra jutottam végül, hogy abból, hogy közös az apánk, még nem feltétlen kell az anyának is közösnek lenni. Mindegy, itt elakadtam.

---
Ugye emlékeztek a fejtegetésemre: a gyereknek mindig csak az apja biztos, az anya lehet akárki. Miért? Nézzétek meg a vezetéknevét... :-)

---


A fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy inkább a mennyeit tekintem szülőmnek, hanem azt, hogy valami furcsaság van. Miért éreztem ott magam gyereknek, akinek kétoldalról fogják a kezét? Ráadásul a balomon volt a fehérruhás szakállas, én meg ott voltam a jobbján. (Ne röhögj, mert mindjárt megmérlek!) Talán azért, mert újabban azon panaszkodok, hogy nincs, aki a hétköznapokban fogja a kezem. Nincs, aki segíteni átbeszélni egy-egy nagyobb döntést, nincs, aki támogat, sőt mi több szeret... Amíg volt feleségem, vele kézenfogva nyugodtan mentem be a templomba, vele könnyedén vállaltam nagyobb életmód-változást (az elsővel a Finnországba költözést, a másodikkal a vegaságot). Most egyedül elveszettnek érzem magam.


Az álom szerint nem kell ragaszkodnom senki emberfiához, mégis van mellettem valaki, aki fogja a kezem, és az úton vezet, még elesni sem hagynak.

Háát, lassan el kell fogadnom, hogy vannak csodák. Tegnap például a tükörjégen még ha lassan is, de hazaértem. Aztán ott van az új munkahely, ami pont akkor jött, amikor már majdnem éhenhaltam. Na meg ott van a tojásaimból kikelt 4 szép és okos fiókám.

--
Jutalomból, mert végigolvastad, megajándékozlak egy találóskérdéssel. Ha a Földet isten teremtete, és a földet Kolombusz tojásának nevezik, hogy hívják istent?
--

2015. január 17., szombat

Levágták a szárnyam

Nem tudom honnan és miért, de a programozott sejthalál jutott eszembe: amikor már nincs szükség egy sejtre, fogja magát, és elhal. Arra gondoltam - mint lent úgy fenn alapon - így lehet az emberrel is, mikor már érzi, hogy nincs rá szükség, átalussza magát a túloldalra, ahogy a finnektől mostanában hallottam (nukkunut pois). A válás és a nyugdíjba menés ilyen hatással szokott lenni a férfiakra, mondják.

Aztán vannak az erősebb akarattal rendelkező önző sejtek, amelyek a közösség (szervezet, a többi sejt) akaratával szembeszállva nem akarnak elhalni, hanem önálló életre kelnek, saját kolóniát alapítanak, és burjánzanak, s mikor már szűk nekik a tér, osztódnak és más területeket is elfoglalnak, az ott őslakos sejteket kezdik megfojtani. Igaz lehet ez a bevándorlásra is, bár nem gondoltam át a párhuzamot a franciaországi eseményekkel.

Tegnapelőtt levágták a szárnyamat, volt ott valami nem odavaló. Nem lettem angyal, s mégis para van, hogy fogok így szárnyalni? Kezeimmel sem tudok csapkodni, hónom alatt labda, pedig eszem ágában sincs labdázásra gondolni. Mintha erősen meg lenne szabva, mit csinálhatok, merre mehetek, merre fele rugdosnak a múltból növő falak. Mintha 3 oldalról körbevennének, ajtó csak hátra, mintha programozott sejthalálra akarnának felszólítani. Nem kellesz, tűnj el... de még tiltakozok ellene.


Csinálj olyat, hogy másnap szégyelld, csinálj olyat, hogy dicsérnek érte, amit összemuzsikálsz nyáron, azt raktározd el mind télre... amit összekuszálsz nyáron, azt bogozd ki télen.

Aztán megszokta lassan, hogy horkolok,
és már kevésbé játszanak a hormonok,
megfagytak, vagy az az "über ich", tudod,
tartja frankón fogságba.

Keresem az utam. Kivezetne-e a jelenlegi helyetből, ha a magyarok királya lennék, főbohóc a játszótéren?  Új szárnyakat adna? Igen, akkor rendesen megszakadhatnék egy nemesebb cél érdekében. Vagy előbb próbáljam meg elkergetni ezeket a hülye gondolat-virágokat, és próbáljak meg napi 5 óránál többeket aludni? Tudom, hogy a szervezetem hasznára válna, de időpocsékolásnak érzek minden lehunyt szemmel eltöltött percet. Ezt bogozd ki!

---

Ma kicserélem a számítógépben a memóriát, és teszek bele SSD merevlemezt, ha nem sikerül, internet nélül maradok megint. Telefonon elértek, ha már hiányzom.

2015. január 15., csütörtök

Kész

Jelentem vagyok, túléltem. Hason fekve élveztem végig a műtétet, pikk pakk kivágta, összevarrta, közben szórakoztatott. Beleizzadtam. Most húzódik, alig tudom mozgatni a jobb kezem.

2015. január 14., szerda

Elmentek itthonról

Időnként azon kapom magam, hogy hiányzik a (legutóbbi) családom. Jövök haza, s mondanám: "Megérkeztem!" - de aztán csak dörmögök valami káromkodás-félét magam elé. Amikor este nem tudok aludni, és nyomkodom a számítógépet (ez az első exem szavajárása volt), akkor is odafigyelek, hogy halk legyek, nehogy felébredjenek. Néha tényleg azt hiszem, hogy elmentek otthonról...

Ugrál a grál, nem a grál, a hőmérséklet, az ugrál. Egyik nap mínusz 15, utána felmelegszik, és leesik 15 centi hó, aztán következő napokban +3 és elkezd olvadni, mikor a letaposott hó megolvad, és csúszik, és akkor megint leesik, és visszafagy. Meg van botondulva a világ. S én a világ részese vagyok.



Nem, nincs kedvem panaszkodni, nincs kedvem a holnapi műtétről beszélni, a hétvégi el nem vállalt vezetőségről, a fájós nyirokcsomóimról, a beképzelt betegségeimről, a nemalvásról. Meg a magányomról. Jó lenne beszélgetni, de nem akarom a világot negatív kisugárzással traktálni.

Nesze, jó is van. Sikerült leadni a karácsonyi túlevést, fogytam hirtelen 3 kilót. Az új munkahely egyelőre elvisel, sikerül befogni a számat és nem előre tolakodni magamat. Figyelek, tanulok. Már kezdek újra olvasni, igaz lassan, de biztosan haladok. Kezdődnek a rendszeres programok: a svéd nyelv, a bibliaórák, a szkvass, mellette minden este jut időm finomat főzni, és hajnalig netezni, vagy sorozatokat nézni. És ami a legfőbb: a szeretteim egészségesek.

De nagyon hiányik, hogy nincs kiért aggódjak, s ezért magam miatt aggódok. Pedig megmondták, hogy ne aggódjunk. Az aggódás aggaszt. Terheket aggaszt, ami visszatart... Hülye vagyok, ha kinézek az ablakon, egy másik perspektívából figyelem magam, gagyi szójáték. Menjünk már egy kicsit vissza az eredeti fonálhoz.

Örülök, hogy ilyen jól élek, minden este hálát adok, hogy ilyen szép kerek, örömökkel és problémákkal teli világot teremtett az, aki. Szeretném mindenestől odaadni magam, álltomból hátradőlni, tudva, hogy megtart. Szeretném tudni, mi a következő feladatom. Szeretnék szeretni.

Most a végére elszomorodtam, de az normális. Ki tudja, mit hoz a holnap. Csak vezesse biztosan a kezét az orvosnak. És utána ne fájjon nagyon. Kérlek, a biztonság kedvéért, meg emberbaráti szeretetből, imádkozzatok értem.