2017. február 22., szerda

Öreg Tölgy

Naggyal írom a címet, mindjárt kiderül, miért.

Egyre gyakrabban látom, hogy emberek álnéven regisztrálnak közösségi oldalakon, csak mert nem akarják a privát életüket mindenki orrára kötni (az arcmást és a nevet összekötni), de kimaradni sem akarnak belőle, talán azért, mert a gyors üzenetküldés, meg megosztás és lájkolás annyira része már a mindennapi életünknek, hogy egyszerűen nem lehet. Na meg vannak a trollok, akik álnévvel mennek Orbánt gyalázni...

Most valaki Öreg Tölgy néven regisztrált és küldött levelet, pontosabban állásajánlatot, és az email címe is erre a névre van konfigurálva, biztos, hogy ilyen név nincs, tehát csak álnév lehet. Na de ha álnév, hogy szólítom meg, ha kérdeznék az állással kapcsolatban? (Nem, nem engem érint, traktoros karbantartót keresnek - ha valaki ilyen munkát keres, keressen, privát üzenetben megadom az elérhetőségét).

Mit akartam ezzel kapcsolatban írni? Megvan. Azt, hogy elég problémás, hogy ha valaki egyszer megoszt egy fotót magáról, akkor biztos lehet benne, hogy a szervek, jó és rosszakarók össze tudják kötni a nevét a képével, elég elmenni egy terminátor előtt, s annak az arcfelismerője azonnal írja a részleteket, születési időt, lakcímet, státuszt, szokásokat, és talán azt is, hogy mivel lehet zsarolni. Mint a Mr. Robot c. sorozatban. A fotó és a név közös publikálása amúgy is problémás, pedig ezt egy jóakaró is simán megteheti, elég, ha egy privát fotón bejelöli az illetőt, és szinkronizálja a webtárhelyére a képet. A G kezdte, de már az F is tudja... szóval nehéz megőrizni az inkognitót.

Most volt egy érdekes felismerésem. Japán boltot mutatnak, hogy ott milyen automatikusan kerül az önkiszolgáló kosárból a szatyorba a vásárolt árú. A háttérben azért volt humanoid eladó is, gondolom kell az öregeknek meg a külföldieknek, de ennek az arcán maszk volt. Tudjátok, az a szokásos szájat és orrot takaró, amit jobb országokban az orvosok viselnek (ahol van rá még pénz), hogy el ne kapják a szokásos náthát a betegektől.

Ha sokat repültök, már biztos láttátok, hogy ezek a kis keletiek milyen törékenyek, s mennyire félnek a mi európai levegőtől. Pedig ott Kínában sokkal rondább a füstfelhő. Ilyenkor arra gondolok, hátha radioaktív az, amit a tüdejükből kifújnak, és nem magukat védik tőlünk, hanem minket maguktól. Csak azt nem értem, hogy ha valaki tébécés, vagy influenzás, vagy AIDS-es, miért indul útnak, miért nem marad otthon. Na meg az, hogy mennyi sok tébécés van ott keleten...

(a kép innen)

Most jöttem rá, mi ez. Ezek az emberek nem az itteni levegőtől félnek, hanem egyszerűen csak eltakarják az arcukat, nem akarják, hogy az automatikus arcfelismerő rendszerek kövessék őket, hogy hol járnak és mit csinálnak.

Ezek alapján meg tudom jósolni, hogy a jövőben - kivédendő az arcfelismeréssel járó szabadság-vesztést (érts: mindenki mindent tud rólunk, már nem Orbánozhatunk szabadon még egy távoli országban sem, eljő az 1984, ahol a nagytestvér - és a gondolatrendőrség is - mindent tud rólunk) egyre több olyan terméket lehet majd kapni, amivel átmenetileg letilthatjuk az arcmásunkat - nem az interneten, ott nem lehet - hanem a való életben. Mint pl teljes arcot fedõ símaszk, vagy fityula, vagy mint a sikítás c film ronda hosszúkás fehér maszkja (ezt a hackerek (?) használják is). Éljen az örök-farsang!

El tudok még képzelni cipőpasztát vagy arcfestéket, amit az arcra kenve az arcfelismerés kiakad, vagy radar-visszaverő festéket, vagy olyan felragasztható kellékeket, mint műszem, műszáj, műfül, műhaj... amit ide oda feldobálva az arcunkra teljesen megbolondíthatjuk ezeket a rendszereket. Pl ha Sarka Kata-szemekkel (szemüveggel) megyek az úton, és J-Lo fenekekkel, talán kevésbé leszek felismerhető. (Ez utóbbit úgy képzelem, mint amikor a Toy Storyban Krumplifej úr fejére rossz helyre kerül az orr meg a szem, mert a kisgyerek rossz helyre rakja őket, vagy más arcdíszlet megy a régi helyére.)

Itt most Krumplifej úr úgy megváltozott, hogy fel sem lehet ismerni

Szerintem ez egy hosszú ideig életképes mém lesz, az arc-elváltoztatás. Bizniszt kellene rá nyitni.

2017. február 21., kedd

Elszállt

Ha lehetne egy kérésem így jóval az évkezdet után, kicsit olyan megkésett fogadalom: soha többé nem szeretnék 100 kiló fölött lenni. Igen, eddig egy kicsit elszállt velem a mérleg, de mostantól...


Avagy: nem fogok zabálni, sem (sokat) inni, sem dohányozni (megy ez, bár az éjjel azt álmodtam, hogy rágyújtottam, és jó volt), sem (sokat) futni a szoknyák után, sem panaszkodni, sem hagyni eltelni a hetet sport és mozgás nélkül, sem sokat túlórázni, sem sokat ébren éjszakázni... csak élhessek 100 évig, de legalább 80-ig.

Na jó, de akkor mit fogok csinálni? Mi az, ami örömet ad?

Mondjuk a sport. Bár eddig is azt gondoltam, hogy a sport (konditerem) ugyanolyan függőség, mint bármelyik másik. De tényleg, rá lehet kattanni a mérlegre. Meg az ütemesen mozgó formás női fenekekre. Hehe. Meg - gondolom - az izzadtságszagra (adrenalinra) is.

A pulzusmérő órám tegnap megint rendesen sípolt, futás és evezés közben is kiakadt, a limithez képest elszállt... aztán nagy bátran felnyomtam a felső határt arra a szintre, amit a futás/kocogás meg az evezés során még kellemesnek éreztem. Eldöntöttem, hogy mostantól egészségesnek tekintem magam (ez nem tartott sokáig :-) ). Aztán leúsztam a szokásos kilométert, próbálkoztam háton és gyorsban is, menni fog ez, csak bele kell jönni.

A vérnyomásom este rendben volt, de aztán felbontottam az orvostól érkezett leleteket, és elszállt... :-) Megjött a múltkori labor, ultrahang és rtg eredménye, s nekiálltam holisztikus módon kigooglizni, mi bajom lehet. Mivel méhnyakrákom nem lehet, talán a prosztata az. Vagy nyombélfekély. Vagy hasonló.

Igazából nagy baj nincs, csak nem tudom elfogadni, hogy megöregszünk.

2017. február 20., hétfő

Kétszámjegy

A múlt héten napokig 100.0 kilót mutatott a mérleg, aztán a hétvégén bebukott 100 alá, voltam 99.3 (juhhé!!! erről van bizonyítékom) és másnap 99.0. Mivel megígértem, hogy ha lemegyek 100 alá, elkezdek futni, a hétvégi konditermes programomba beiktattam az ismerkedjünk a futógéppel nevű programot, és a szokásos ütemes gyaloglás után felnyomtam a potmétert 8.0-ra, és futottam. Össze vissza kacsáztam, a Polár órámat folyton belevertem a karfába (minek az oda?), szóval az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam a csíkon maradni. Nem volt sok az az idő, kb 2,5 perc, de a pulzusom hirtelen elszállt, mégsem lettem rosszul tőle. Azt hiszem a kardiológusom infarktust kap, ha megtudja, hogy az elméleti maximumon fölött járt a pulzusom, de leszarom. Jó volt, tetszett, ismétlés ma este. Holnap meg gyomor tükrözés, mert túl gyorsan fogyok?

evidencia


Ma kicsattanok az egészség miatt, esett a hó, kitört a síszünet, és korábban jött a busz, lekéstem, de kit érdekel, ha a fizikai lényem, ami hordoz most jól teljesít, és a szellemlényem jól érzi magát benne.

Kénytelen leszek átállítani a pulzusmérőt, hogy ne sípoljon futás közben. Na meg a kalóriákat sem jól számolja, a régi súlyom (pontosabban tömegem) alapján.

Jaj, csak ne legyenek sokan! nem tudnám elviselni a kritikát, a sötét pillantásokat, hogy mit keres a malac a futópadon.

---
Mondom a gyereknek, hogy nézd, kétszámjegyű apa súlya, erre azt mondja hogy ő hármat számolt.

2017. február 16., csütörtök

Segíteni másokon vagy elõbb magamon?

Mikor újra kijöttem Finnországba, szembe kellett nézni a ténnyel, hogy a gyerekeimet majd ritkábban látom, ha távol leszek. Persze távol akartam lenni az extõl, érzelmileg és fizikailag, új életet kezdeni. Ehhez adott volt egy ország, ahol már éltem, és aminek a nyelvét elfogadható szinten beszéltem. Akkor azt mondtam magamnak, meg a gyerekeknek (ők is éltek kint 5 évet), hogy majd ha befejezik az iskolát, dönthetnek, hogy visszajönnek utánam, vagy ott maradnak, tehát több lehetőségük lesz az élet elkezdésére. Közben befejezték a középiskolát is, és még egyik sem döntött úgy, hogy kiköltözne, de a lehetőség még mindig adott.

Most, mikor azzal küzdök, hogy amikor a gyerekek felnőttek, a második házasság is befuccsolt (most már nem mernék újra házasodni, pedig egyedül pocsékul érzem magam), és nagyon egyedül érzem magam, és már a havi 1-2 hazarepülés sem vonz annyira (bár feldobnak azok a hétvégék, de sokba kerül, nem tudok félre tenni, tartalékot gyűjteni váratlan kiadásokra, előtakarékoskodni nyugdíjas koromra, sem a gyerekeimnek spórolni jogosítványra, kocsira, lakásra, az életben elindulásra).

Itt állok tanácstalanul, hogy hogyan tovább, merre, mit kellene tenni. A családban az embernek megvan a maga helye, a napi feladata. Erről már írtam: "hazatalicskázni a pénzt", biztosítani a megélhetést, gondoskodni a családról... Család után, mikor a gyerekek kirepülnek, vagy beüt a válás, gondolom más is szembenéz ezzel a középkor-problémával (midlife crisis). Nekem ez korán jött, még előttem lenne a fele élet. S most itt azon vacakolok, hogy éljek-e még, és hogy miért érdemes élni, ha nem jönnek azok az örömök, vagy ha jönnek, akkor lassan, ritkásan, s közben leamortizál az élet. (Na meg a test öregedése is itt van, nem tudom elfogadni, hogy nem úgy hajlik a derekam ahogy szeretném.)

"Hova tovább?" - jön a kérdés minden nap. "Előre menekülni!" - jön szinte azonnal a berögzült válasz, de most nem segít, elfutni a problémák elől nem lehet, ahogy az ember öregszik, egyre inkább kockázatkerülő lesz, s bár vonzó lenne a gondolat elmenni valami melegebb országba, délre, vagy keletre (India?), esetleg a tengeren túlra Kanadába vagy Ausztráliába, újra nősülni és csinálni még egy gyereket, újra családot alapítani, hogy legyen feladatom, de nem, ezekről lassan le kell mondani, nincs már bennem annyi mersz, annyi energia, hogy egy ekkora változásba belefogjak. Haza is mehetnék, de oda? Ahol az emberek képtelenek összefogni és felszámolni a korrupciót? Ahol leépítették a demokratikus államot, és csak a rokonok meg a barátok kapnak támogatást és megrendelést? Ahol nincs kórház, nincs iskola, nincs szociális biztonság? (Hogy jártak az "önhibájukból munkaképtelen" mozgássérültek? Hogy jártak a nem létező munkanélküliek és a nem létező mélyszegénységben élők?) Az igazságtalanság csak felbaszná az agyam. Nem, haza nem tudok menni.

Ahogy itt gyötrődöm ezen a kérdésen, hogy mit kezdjek az életemmel, kezembe akadt egy könyv, "know your why", ami kb erre a kérdésre keresi a választ. Vallásos alapon. Mi az az elhívatás, az a feladat, amire rendelve lettem? Átfogalmazva: mi a karmikus feladatom? Minek vagyok itt a Földön?

A buszon idefele jövet jött egy idézet. Jézus első mondata/kérdése a nem tudom melyik evangéliumban: "Mit akarsz?" Most beugrott valami. Hirtelen megérzés, vagy intuíció. Eddig az volt a default válasz, hogy "boldog lenni", de ezt már többször körbejártam, megfoghatatlan, mert azt sem tudom definiálni, mi az, hogy boldognak lenni, hát még azt, hogy mi segít ehhez hozzá. Most egy új, talán jobb választ dobott a tudattalan: "Másokon segíteni." Ott volt ez mindig is, be is van írva valami excel táblámba, ahol a napjaimat tervezem, hogy ez az életem célja, hogy másokon segítsek, de ma ott világított aranysárga betűkkel, katartikusan, szinte a homlokomba égve.

Segíteni a gyerekeimen. Hogy tudok innen a távolból? Itt maradva. Megadni nekik a lehetőséget, hogy bármikor ide jöhessenek, ha otthon elfogy az élettér. Ha nem akarnak beállni seggnyalónak, ha nem akarnak adót csalni, ha normális nyugdíjra vagy szociális ellátásra tartanak számot, ha demokráciát és szabadságot akarnak. Anyagilag is tudom (tudnám) őket támogatni, de ahhoz az kell, hogy rendbe szedjem a pénzügyeimet, tehát most kevesebbet fogok utazni, alapot képzek, havonta félre teszek nekik egy kisebb összeget, hogy legyen majd miből adni a fentiekre (M* fiam vidéken tanul, neki havi zsebpénz kellene, V* fiam megcsúszott a jégen és összetörte a kocsiját, neki adhatnék a javításra, L* lányom meg jó lenne, ha befejezné, az egyetemet, meg családot alapítana, mert úgy látom azt szeretne, nekik vagy a közös lakásba tudnék adni indulót, vagy valami háztartási gépre valót).

Segíteni másokon. Eddig is végeztem önkéntes munkát, ezt most csökkentettem, mert azt vettem észre, hogy nem maradt időm másra. Most ezt félre teszem. Segíteni az tud, aki képes, akinek magának is gondja van, az előbb szedje rendbe magát, aztán segítsen másokon.

Na ez a pont egy kicsit bűzlik. Hogyan segítsek, ha nincs miből adni? S ezzel meg is magyarázom önzőségemet, miért lépek vissza az önkéntes munkától, a szervezet vezetőségéből, meg egy sor más vállalt feladatból. Elmegyek a sebeimet nyalogatni, új erőre szert tenni, hogy aztán újra, újult erővel tudjak másokon segíteni. Francokat. Nem. Önző vagyok, vagy legalábbis az alap létszükségleteimet akarom rendbe tenni. Egészség, biztonság, anyagiak. Majd aztán jöhetnek a társas és szociális kapcsolatok.

Ma a buszon, mikor bevillant ez a "másokon segíteni" mondat, az a kép jutott eszembe, ahogy Rijckenborg írja az alkémiai menyegzőben, hogy a gödörből az emberek ki akarnak jutni, de csak akkor tudnak, ha fentről valaki kihúzza őket. Mi van, ha nincs fent senki, akibe bele kapaszkodhatnék, aki kihúzna? A vállamra állva segítek előbb feljutni másoknak, s ha elég sok felment, majd felhúznak engem is, a segítőjüket. Hogy néz ki ez a valóságban? Gyengén is tudok ötleteket adni, tanácsot adni, segíteni másokat, hogy boldoguljanak az életben. Majd talán megszánnak, és maguk után húznak, ha nekik már jól megy. Ezt akarom?


Most akkor a nagy kérdés, hogy előbb elvonuljak-e magányomba, hogy megerősödve visszajöjjek, vagy kezdjek el másokon segíteni (folytassam-e az önkéntes és egyéb támogató munkát), és az majd engem is megerősít.

Nem tudom, ezt még ki kell találni. De az biztos, hogy célok és feladatok nélkül teljesen feleslegesnek érzem magam. Meg nagyon magányosnak.

2017. február 15., szerda

Reinkaráció

Tegnap megint újjászülettem, mert bár még nincs meg minden eredmény, de az ultrahangon sem találtak semmit. (Na és akkor mi bajom?) Jó későn szabadultam, majdnem elkéstem életem első hoki meccsét. A KHL ligában a Jokerit verte az orosz Neftehimik-et. Hosszabbítás utolsó 10 másodpercében. Jó volt, lehet még.


Végül egy jóhír: ma reggel megvolt az áttörés, a mérleg 2 számjegyû volt. Pontosabban 3, így: 99,9 kiló.

Update: nem ért véget a tortúra, jövõ héten gyomortükrözés :) - imádomd. Érzem, ahogy az adrenalin átjár, szétárad a testem minden apró zugába.

Ommm.

2017. február 14., kedd

Recézik itt a target felett

Mindjárt pezsgõt bonthatnánk, de csak nem akar átszakadni az az akadály. Hogy is mondta Montekukkoli? Ha a gyõzelem gátja a gát...


Tüdõ negatív

Tegnap átvilágították a tüdőm, ez még csak a kisebb baj, azt mondja a néni, hogy a dózis egy potom négy órás repülőút sugárterhelésével egyenértékű, s én pont előtte nap repültem, vagy pontosabban aznap hajnalban, mert megint összejött másfél órás késés. A rosszabb, hogy megint leborotválták a mellkasom. Igazán felfedezhetnének már olyan EKG tappancsokat, aminek nem marad hetekig látható nyoma (úszás alól felmentés). Most külön kértem, hogy ne kapargassa meg smirglivel a csuklómat meg a bokámat, a legutóbbi EKG után egy hónap alatt gyógyult csak be a seb. Mondom a csajnak, hogy pont a sebgyógyulás miatt vagyok itt, ne tetézze a helyzetet. Azt mondja a szabály az szabály. S láss csodát, az EKG-n smirglizés nélkül is tökéletes és szabályos jelet produkáltam. Ha látta volna, a budapesti kardiológián hogy tartottam az alkarommal a szippantyús tappancsokat, hogy le ne essenek, szerintem összesírná magát. (Bezzeg most, mikor ezt írom, megint van tünet, mikor meglátom a fityulát, akkor elmúlik. Ki érti? Van, aki keresztet tesz a hálószobájába, hogy nyugiban legyen, nekem úgy néz ki, hogy egy alulöltözött nővérke kellene, mint valami avatar, hogy kövessen mindenhova, hogy rendesen működjek.)

Ma éhgyomorra mentem a laborba, délután meg megyek az ultrahangra, és nem ehetek, nem ihatok előtte, de azért persze a hólyag legyen tele. Mivel? Ha én azt tudnám szabályozni...

Furák ezek a finn szabályok. Azt írják, hogy UH előtt 3 órával nem szabad enni meg inni, és buborékos italt, kávét, rágógumit és cigarettát nem szabad egész nap fogyasztani. A cigaretta nem ügy, hál' ég majd' 8 hónapja mentes vagyok, de hogy se kávét, se kólát... és közben ébren is maradjak, hogy a munka haladjon.

Az első tünetek jók, de még lesznek vizsgálatok. Pontosabban nem tudom mi a jobb, ha halálnak valamit, ami megmagyarázza a tüneteket, vagy ha nem. Mindenesetre most egészségesnek érzem magam. Most, hogy végre bejutottam mindenféle kísérletre meg biopsziára.