2017. április 25., kedd

Ha nagyon akarjuk meglesz

Az udvar felőli oldalon a kerítésen túl áll egy villanyoszlop. Mikor este kinézek az ablakon, fel az égre, hogy ellenőrizzem a csillagokat, nem-e potyognak, vagy nem takarja-e őket felhő, nincs-e véletlen északi fény, ez a lámpa zavarja a kilátást. Mikor ide költöztünk, este 10-kor elcsendesedett, aludni tért, magától elsötétedett. Aztán állítottak rajta, s most egész éjjel világít. Azért még mindig, mielőtt leengedem a sötétítőt, kinézek, hátha látok valami szépet, együttállást, homokvihart, a Tatuin két holdját, vagy integető földönkívülieket, netán egy stopposokat kereső vogon űrhajót.

Így volt ez ma is. Mielőtt befeküdtem az ágyba, kinéztem, és csodaszépet láttam: hatalmas pelyhekben hullani a havat. Reggel hózápor volt, holnap is az lesz.

Kész, elegem van. Kerül amibe kerül, elutazok délre.

Két hete hét végén vettünk a gyerekkel kerti virágot. Annyira vártuk a tavaszt, hogy azt hittük, a virágok meghozzák azt. Hát nem. Egy hétig fagy volt. A hétvégén jó idő volt, 10 fok, sütött a nap, kiültettem, de aztán vasárnap nagy szemű jég esett, leverte a színes szirmokat. Ma reggelre meg nesze, ne kíméld szegényt, belepte a hó.

Azt hinném, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor az megtörténik. Azt hinnénk, ha valamit sokan akarunk, az bekövetkezik. Mint az asztaltáncoltatás. Hát nem. Nézzétek meg, mennyien mennek ki az utcára tüntetni. Sokan akarják, de hiába. Ugyanígy, hiába várjuk a nyarat, ha az nem jön el.

Van egy öreg szólás. Hogy is mondta Montekukkoli? Ha a győzelem gátja a gát... Jaj nem, az másik mese. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ha nem tetszik, el lehet innen menni.

Ennyi.

2017. április 22., szombat

LIFE

Megnéztem az Élet c. tudományos fantasztikus dokumentumfilmet, ami az emberi lét legfontosabb eleméről, az életről szólt. Hááát, inkább a halálról, meg arról, hogy mennyire nem jó meghalni. Meg nem is könnyű. Naszóval, van egy fiú, meg egy lány, akik kint az űrben egymásba szeretnek. De aztán úgy alakul, hogy baba születik, s nagyon élni akar. Élni meg úgy lehet, ha élvezzük amíg lehet - énekelte a Bikini. A fagyi hideg, az űr is hideg, és valaki visszanyal. Namármost az biztos, hogy az élethez rengeteget kell gyilkolni, gondolok a sok pipire, bocira, röfire, meg a vegák által halomra ölt répára, meg van az önfeláldozás, hogy amikor meglátja a fazon babája fotóját, mégsem öli meg, de oxigén az kell, meg víz, és a wc tartályban is van víz. Az egysejtű látása elég fura, homályos Próbáltam a látványra figyelni, de elég nehéz volt, mert nagyon csörgött a csipszes zacskó. A film végén természetesen hepiend, remélem ezzel nem lövöm le nagyon a poént, bár ez nézőpont kérdése is egyben. Ajánlom a filmet mindenkinek, akinek le van merülve a szerelem-hormon-tartálya, mert az biztos, hogy akkora hormon túladagolást kap, hogy este nem fog tudni aludni, és akkor is magához húzza éjjel a kedvesét, ha nincs neki. (Szerencsére van egy Joda babám, aki megvéd.)

Továbbra is hálás vagyok a feketeruhás embereknek (MiB), hogy vigyáznak ránk, meg a Galaxis őrzőinek.

Tudjátok, csak azt nem értem, hogy visznek fel egy egész tévé (vagy mozi) stábot a nemzetközi űrállomásra. Mindenkit kiképeznek előtte űrhajósnak?

2017. április 21., péntek

Oxitocin

Kezembe akadt egy hüllõember HBR, és eszembe jutott, mennyire lelkes voltam egy idõben a menedzsmenttel kapcsolatos könyvek és cikkek iránt. El is felejtettem, hogy milyen szar egyedül, meg minden derékfájást. Nem hagy nyugodni a dolog, olyan, mint amikor kólát iszik az ember, felpörget, és gondolkodik, pedig az a liberálbolsevik vadnyugat merénylete a keleti monarchiák ellen. Na jó, ezt inkább visszatörlöm, nem kell, hogy minden mondatomban a                                               .

Tegnap a bibliakörben a bátorságról beszéltünk. Elmondtam, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé vágok bele kockázatos projektbe, nagy változásba, mert egyre nő a biztonságra való igényem, és a félelem a változástól, vagy a változás okozta bizonytalanságától. Hogy nem tudjuk, mi lesz utána, jobb lesz-e, és ezért nem kockáztatunk. Ezen jót egyetértettünk, mindenki hümmögött, hogy jes, Jézus, jes.
Van ott egy bankár, akinek az a munkája, hogy kockázatokat elemez, ő is hasonlóan lett őszülő kockázatkerülő szülő. Nem kezdünk falat mászni, vagy futni, mert utána fáj(hat) a hát, nem hagyjuk csak úgy ott a munkahelyet, hogy majd lesz valami, mert etetni kell a gyereket, eltartani a családot, fizetni a lakáshitelt, a kocsi szervizt, ruhát kell venni és szappant, mert nem járhatunk büdösen. Mert éhen halunk. Nem merjük vállalni annak a kockázatát, ha nem jön be. Beleragadunk a rosszba, mert a biztos rossz még mindig jobb mint a bizonytalan.


Pedig a bibliások épp azt mondják, hogy ne ragaszkodjunk a földi vagyonunkhoz, mert az nem számít. Talán azok, akik a híd alatt laknak, ők is megtért keresztények, akiknek lakás, autó, egyéb földi vagyon nem számít, mert van, aki megtart, mint az ég madarait is megtartja valami (a faág - fel shh le, mivel egy szellő hintáztatja az ágat), nekik sem kell ház, bár van, aki csinál fából, s aki szépen énekel, vagy szépen kéreget, azt etetik a környéken lakók (melyik volt az a mese? A tücsök és a hangya?)

A könyvben most a bátorságról szóló fejezet van soron, de igazából a félelemről szól, hogy a félelmeink azok, amik megakadályoznak abban, hogy bátrak legyünk, és bátran kiálljunk a barátaink elé, coming-outoljunk, és megvédjük álláspontunkat a demokráciáról, melegházasságról, házasságon kívüli stresszről, és a hüllőemberekről.

Hol van már a régi feleség, aki azt mondta, most pedig külföldre megyünk, mert jobb lesz? Mikor haza ment, vakon bízva benne mentem haza. Most hol van az, aki azt mondja, hogy gyere, hazamegyünk, mert jobb lesz? Na fasza, a HBR-rõl akartam írni, és megint a p*a jut eszembe. A politika. Beeszi a fejembe magát, és nem hagy egy szabad értelmes gondolatot. Biztos jó lenne haza menni, csak nem vagyok elég tökös hozzá, hogy belevágjak megint.

(Erre tegnap este jött egy ajánlat Linkedinen, igazából csak egy kérdés, hogy mi visz külföldre, és mi kellene hozzá, hogy haza menjek: fizetés, egészségbiztosítás, nyugdíj előtakarékosság, havi 1 repjegy, meg szakmai konferenciákon való részvétel, meg fórum, szakmai műhely, ahol nóvumot lehet csinálni, meg a fontosság érzése, a valahova tartozás érzése, az elfogadás, és nem baj, ha van egy támogató társ, aki segíti az oxitocin raktárakat feltölteni, ha a korrupció, a demokráciátlanság, és az MTV1 leamortizál.)

Az elején azt írtam, hogy találtam egy HBR-t. Itt van az asztalomon, van benne egy cikk a bizalomról, hogy a jó vezetõ bizalmat kelt, s a bizalom felbátorít. Ezt összekötik az oxitocinnal, hogy az agyban oxitocin termelõdik, ha az ember bízik a vezetõben, de fordítva is igaz, az ember jobban teljesít, jobban bízik a vezetõben és a jövõben is, ha magasabb az oxitocin szintje. Megvan a recept a boldogtalanságomra, oxitocint kell bevinni vagy termelni, kell egy társ, aki bátorrá tesz, mert az oxitocin az oka a bátorságtalanságnak, a töketlenségnek, és minden panaszkodásnak. Ha az lenne, akkor nem lenne. Lehet, hogy tényleg így működök, kell egy katalizátor...

Jó lenne megint ilyeneken gondolkodni ahelyett, hogy mibõl fizetem ki a biztosítást, mibõl fogom visszafizetni a hitelkártyát, és mibõl veszek repjegyet. Mert azt veszem észre, hogy ha nagy dolgokon gondolkodok, akkor az leköt, és megszûnik minden más bajom, sem nem érzem magam szegénynek, sem szerencsétlennek, sem magányosnak, úgy érzem összeköttetésbe kerülök a világ lüktetésével, s haladok elõre, s mindenre képes vagyok.

Kb eddig tartott a reggeli cikk hatása, beértem, nekiállok tesztelni, mert azért valamiből pénzt is kell szerezni, de ezt most egyáltalán nem bánom.

2017. április 18., kedd

Mérges vagyok

Mérges vagyok az időjárásra. Hétvégén kimentem egy tó partjára, nagyon szépen sütött a nap, de meg lehetett fagyni. Kávéval az étterem teraszáról elnéztem a tóban úszó embereket, fürdőruhában (majdnem meztelenül), de sapkában úsztak, egyik másik kesztyűben. Szauna után jól esik lehűlni. Aztán megint havazott.

Mérges vagyok az anyajegyekre, hogy viszketnek. De nem is arra, hanem arra, hogy ez zavar, és mindig meg kell nézni, hogy mit vakarok el.

Mérges vagyok az öregedésre, hogy minden nap fáj valami. Most épp a fogam. És arra is, hogy amikor kijön egy újabb fájdalom, akkor az előző elmúlik, hogy aztán amikor az újabb izé elmúlik, akkor visszatérjen.

Mérges vagyok arra, hogy a test elhasználódik, megöregszik. Mérges vagyok Jézusra, hogy nincs reinkarnáció, hogy a feltámadás egy bizonytalan távoli jövőben lesz, és hogy akkor sem biztos, hogy ugyanezt a testet kapjuk vissza, hogy fognak így felismerni majd a szeretteim, ha nem lesznek rajtam azok a szokásos szemölcsök és egyéb sebhelyek? És mi lesz, ha az új testemen mikropénisz lesz? - Azt hiszem most ez a legnagyobb félelmem, talán tudat alatt már attól félek, hogy eljön (hamarosan?) az ideje, amikor majd nem tudom kielégíteni a partneremet.

És mérges vagyok arra is, hogy egy távoli országban élek, ahol idegen vagyok, és örökre az is maradok, mert mi van, ha majd egyszer feltámadok, és ugyanide kerülök? És mert itt semmi lehetőségem nincs párkapcsolatra, egyedül maradok, és lássuk be, egyedül megöregedni nem perspektíva, mikor nincs az ember mellett senki, aki emlékeztet, hogy hol hagytam a szemüvegem, meg a rollátorom.

Mérges vagyok a Norwegianra is, mert reklámoznak a tévében, és az összes hétvégi repjegyet megveszik azok a birka finnek, akiknek szintén elegük van a saját országukból, a hosszú télutóból, a hidegből, és elmennek hozzánk nyaralni. Mérges vagyok rájuk is, mert megtehetik, mert két fizetésből élnek, én meg a magányos nem tehetem meg, hogy hazaugorjak meglátogatni a családom meg a barátnőm, mert felverik a repjegyárakat. Az, ami máskor 120 euró, az most a hétvégén 650 lett volna, de a jövő hét végére is 465 euró lenne, és már csütörtökön el kellene menni, mert pénteken nincs közvetlen járat.

Mérges vagyok a Finnairre-is, hogy nincs normális áron repjegyük, meg hogy a pénteki járat reggel megy és nem munka után, és mérges vagyok a Malévre, mert bedőltek, nekik volt péntek este olcsó közvetlen járatuk. És a magyar kormányra is, hogy olyan, amilyen, nem mentette meg a Malévet, szerintem ott is ellenzéki vezetés volt, és mert olyan helyzetet teremt otthon, hogy nem tudok bátran úgy dönteni, hogy hazaköltözök. Ott nem lennék magányos, csak idegbajos.

És mérges vagyok azért, mert mérges vagyok, és mert nem tudok beletörődni a sorsomba, és elfogadni azokat a lapokat, amiket osztott az élet. Vagy a jóságos teremtő, aki mindig épp csak akkora nehézségeket pakol a hátunkra, hogy bele ne dögöljünk.

2017. április 15., szombat

Kenyér kisérlet

A legtöbb egészséges életmód és diéta oldal azt mondja, hogy mellőzni kell a fehér lisztből készült élesztős kenyeret. Azt veszem észre, hogy ha nem eszek fehér kenyeret, mindenféle bajom van, de amint hazamegyek, és eszek anyám káposztájából*, vagy egy Auchanos kiflit, mindjárt kisimulnak a beleim. A fekete finn rozskenyérre meg mintha allergiás lennék. El is képzelem, a kemény és emészthetetlen rozs korpa felkarcolja a belem belső felét. A puha fehér kenyér meg mindent kipucol, kivisz magával. (Mondják is, hogy vashiányosoknak jó - szerintem a saját vérét emészti vissza. Fúj.)

Ezért nem mindegy, hogy hozzájutok-e fehér kenyérhez. Finnországban ez nem triviális, mert ami fehér kenyérnek látszik (toast kenyér) azt cukrozzák vagy sziruppal édesítik. És a legtöbb élesztős, nehéz kovászost találni. Na és mivel nem helyben és nem frissen sütik, hanem előtte nap vagy még korábban, és zacskózzák, nem lesz ropogós, puha és szivacsos.

Próbálkoztam már kenyér sütéssel, és az eredmény sokszor elég jó, de mindig máshogy sikerül, és a hozzákészülés, a macera, meg a sok idő és takarítás miatt inkább felhagytam vele.

Csütörtökön torkos csütörtöki bulin voltam, mindenki hozott valami finomat, én pörköltet. Kenyér helyett bagettel, kovászos helyett sós uborkával. Jött egy amerikai pap, meg a családja, a felesége friss kenyeret hozott. Azt mondta méz van benne, de nem lehetett érezni. Az állaga olyan, volt, mint az otthoni fehér, a belseje szellős, egyenletes buborékos, a héja vékony és ropogós. Elmondta, hogy hogy csinálta, valami manitooba tavaszi lisztet használ, 5 bögre liszthez 3 bögre langyos vizet, 7 gramm élesztőt, és egy evőkanál mézet. Meg sót. 15 percig dagasztja, utána 3x 1 órát hagyja kelni, közben 2x lisztezi, hajtogatja, átgyúrja.

Tegnap volt a gyerek, pizzát sütöttem, és a tésztáját így csináltam. Pizzának annyira nem lett jó, mert ropogós lett, inkább jobb ez a tészta kenyérlángosnak, de sok lett a tészta, a felét megsütöttem egy hosszúkás formában kocka kenyérnek. Na az isteni lett. Ropogós héj, buborékos belső, nem nyers, nem is túl száraz. Hamar elfogyott.

Holnap vendégségbe megyek, gondoltam sütök kenyeret, és azt viszem, az vegáknak is jó ajándék, ha már kalácsot nem tudok, de hasonló. Sajnos nem sikerült. Míg kelt, hazavittem a gyereket, és már az első kelés is másfél órás lett, kifutott a tálból, ráragadt a kendőre, amivel lefedtem. Átgyúrtam, de még mindig nagyon híg volt, adtam hozzá egy kis lisztet, aztán megnéztem a filmet (japán rajzfilm, Feltámadott a szél, láttam már, tetszett, most megnéztem újra finn felirattal), és elfelejtettem a kenyeret. Kb 2 órát kelhetett, megint kidagadt, és már más volt az állaga, meg savanyú volt a szaga. Beraktam sütni, most nem formában, hanem jénaiban, amibe beleragadt, úgy kellett kikanalazni, a belseje még ragadt, visszatettem sülni sütőlapon, és az egész olyan lett mint amikor a palacsinta összegubancolódik, meg lehet enni, ízre jó, főleg a ropogós végei, de azért nem kenyér formájú, hanem törött vacak.

A végén megfogadtam, hogy legközelebb mindent pontosan le fogok mérni, és kísérletezni fogok vele, mint a six sigma tanfolyamon a kőhajító géppel, mert érdemes kitanulni ennek a kenyérkészítésnek a mesterségét, mert fent írtam, milyen előnyei vannak, és hátha még feleséget is lehet fogni vele (azt gondolom mondtam, hogy a másodikat lecsóval fogtam). Faktoranalízis. Mindig csak egy tényezőn változtatva ki tudom tapasztalni, hogy mennyi legyen a liszt-víz arány, mennyi élesztőt használjak, hány gramm só kell bele, és mennyi ideig kelesszem, na meg hogyan süssem. Valamit kihagytam?

Csak azt nem értem, hogy eddig miért nem mértem.

2017. április 14., péntek

Nem lettem okosabb

Ma vettem végre a bátorságot és belenéztem a hasamba. Ott hevert a CD már egy hónapja a konyhaasztalon, de nem mertem megnézni, mert mi van, ha az orvos nem talált semmit, mégis én találok valamit, amin idegbajt kapok? Igazából már belenézhettem volna korábban is, mert azok a fekete és fehér és szürke pacák nem mondanak sokat, azt viszont sejteni lehet, hogy tele volt a hasam levegővel, meg azt, hogy helyenként legalább 5 centis (még mindig) a zsírpárna, és ott, ahol nem is gondolnám, a hátamon. Ez remélem motiválóan fog hatni, mert elhagytam magam, ma reggel (nesze neked torkos csütörtök) már megint 1 kilóval a tilos zónában voltam, pedig voltam már 1 kilóval alatta is. Nem tudom mi legyen. Eszek, mert enni kell, nem eszek sokat, de nem is mozgok eleget. Tudom, valami hiányom van, de mi? (Majd ha betölt a szentélek, akkor biztos elmúlik, de addig?)

Kérdeztem a főnököm, használhatom-e a saját CT képemet a munkában, azt mondta nincs akadálya, ha előbb a szabályok szerint anonimizálom. De azt azért nézzem meg előtte, hogy meddig tart a kép, mert ha a "lényeg" látszik, akkor közröhej vagy irigység tárgya lehetek a kollégák körében. Nehéz is lenne eldugni a felvételt a többi sokszáz hasonló között, mert ezen nem látszik daganat, ha a hasamat, ezt a nagy dagadtat, ami 10-11 kiló fogyás után is még itt domborul, szóval ha ezt nem számoljuk.

Most hétvége, kezdődik a 4 napos négyfalas mármegintmitkezdekmagammal. Nem jó, nem jó, sehogy sem jó. Ha későn fekszem, korán kelek, ha korán fekszem, még korábban. Tegnap este fél kilenckor ágyban voltam, de már négykor megnéztem a napfelkeltét. Menjek templomba? Menjek a gyerekért? Az uszoda zárva... Hál ég, ma nem esik a hó, a tegnapiból is csak egy kevés maradt.

Április közepe van.

2017. április 10., hétfő

Ötlet: Ön-hírlevél

Jó lenne egy olyan facebook, ahol az ember magáról ír, hogy mi van vele, min jár az esze, miben tud felajánlani segítséget az ismerőseinek, és ő maga miben kér segítséget éppen. Az ilyen oldalakra azok a barátok iratkozhatnak fel, akik kíváncsiak rá, és követhetik kivel mi történik. Ahol nem a "média" által készített híreket osztja tovább mindenki, nem orbán kurvaannyát, meg Tibi atyát, hanem a saját fotóit és gondolatait mutatja meg, amire aztán kommenteket lehet írni (áruljátok el, a kommentet miért húzza alá? akár röviddel, akár hosszú m-mel írom. nem magyar szó? ti sem értitek? hogy lenne magyarosan?) Mint itt a blogon. (érdekes, a blogot nem húzza alá) Na ja, csak ez itt nyilvános, mindenki látja, ezért ide nem saját nevemben írok, és nem tudom megszabni, hogy ki követhet, kit avatok be és kit nem. Kicsit olyan ez, mint a nyílt házasság, amiben nem tudod korlátozni, hogy ki kivel kavar. (nesztek egy szép alliteráció. a korlátozni és a megszabni szavakat a kezdő betűk miatt felcseréltem - a szerk.) A blog ezért erre nem jó. Csinálhatnék zárt blogot, de az már nem ugyanaz. Annyira jó lenne feliratkozni rég nem látott ismerősökre, hogy kivel mi történik, hátha tudok nekik valami okosat mondani, vagy ha épp segítséget kér, segíteni. Na ilyen is van: az imádkozás-kérés a templomban, mindenki bedobja egy kalapba, hogy mi a baja, és miért kér imádkozást (esküszöm azt hittem t-vel kell írni, de aláhúzta), és valaki, aki azt a lapot megkapja, imádkozik érte. Kedves ismerős hasonló célból körlevelet küld magáról azoknak, akik erre igényt tartanak. Ez érdekes kezdeményezés, de félek tőle, hogy nagyon egyoldalú lesz, mert mások nem fognak körlevelet írni, meg a feliratkozás módja sem teljesen tiszta. Ilyen körlevél is van már, a gyülekezet(ek) híreit így küldi a pap, ha pl nincs elég segítő kávét főzni, vagy az ültetéshez, vagy a vetítőhöz. Érdekes, a zongorát nem hirdeti, arra mindig van jelentkező, pedig ahhoz szinte képesítés kell. Jut eszembe, holnap után lesz önkéntes képző az egyik (az angol nyelvű) templomban, bent a belvárosban, az öreg csillagvizsgálónál, ha valakit érdekel, és nem rettenti el, hogy ott imádkoznak is, meg néha dicsőítenek, amúgy elég normális társaság, szóval ha valaki nagyon maga alatt van, érdemes jönni, és bár nincs rá ígéret, hogy az ember barátot talál (vagy társat: a legtöbb keresztény már házas és sok gyereke van, és ha jól néz ki, esze ágában sincs elválni, vagy megcsalni a párját), de lehet éltetni a hitet, hogy igen, ennek az életnek van értelme, és hozhat még szépet is, lehetünk még akár boldogok is. És önkénteskén az ember fontosnak érezheti magát... Elkalandoztam. A lényeg az ötlet, az ön-hírlevél, amin egymást tudnánk követni. Meg mint mondtam, ahol segítséget lehetne kérni, meg felajánlani. A barátaimon most nem tudok segíteni, a gyerekek is távol, de az afrikai barátom azért csak megtalál, a hétvégét akkorát ikeáztunk, hogy öröm volt nézni utána a szívritmus-kimaradásokat. Valszeg csak leesett a cukor vagy a magnéznium vagy kálium szintem, bár az is lehet, hogy a frontot éreztem, a gyereknek, mikor be kellett jönni a hintázásból, annyira fájt a feje, hogy tanulni is alig volt hajlandó, ő is érezte a frontot, csak kicsit később. A matek feladatokat csukott szemmel megírta, olyan mint az apja, aztán táncolt, aztán társasoztunk, aztán majd' elaludt. Szóval minden rendben, a föld forog, a nap süt, a tavasz jön, és ma már láttam motorost is kimerészkedni. (ezt kár volt ide írni, neked meg végigolvasni)