Hárfa terror

Ma az akadémián hárfa koncertet néztünk és hallgattunk, de ne olyan kellemes dallamokra gondoljatok, ami időnként valami szinfonikus műben felhangzik, hanem olyan szakítós, ütős, meg zajos meg disszonáns valamit, ami időnként halk ciripeléssel keveredik (éjjeli bogarak tánca). Elektronikával, magnószalaggal kísérve (kicsit mint amit a Tulli Lum hegedűse csinált, mikor felvette a hegedűvel az alapot, majd rászólózott). A közönségben szinte mindenki hirtelen infarktust kapott, mikor szegény harmaddiplomás izlandi csajnak (említsük meg a nevét, mert nagy tehetség: Gunnhildur Einarsdóttir) elszakad egy húrja. Aztán mosolyogva kicserélte, és újra a húrokba csapott.

Kulturálódjatok!

(Nagyon jó, mint Björk táncos filmje)

A hárfa mellett dobfelszerelés volt, amin időnként kopogott, a körmével kaparászott (hogy nem szakadt neki rongyosra a húroktól?), csengetett. Aztán Björk módjára énekelt, franciául beszélt, lihegett, elélvezett, közben rángatta a húrokat.

Itt ugyanez a csaj zenél az akusztikus technót játszó kimondhatatlan nevű The Brandt Brauer Frick Ensemble zenekarban, a lemezük Augusztusban jelenik meg. (Aki fogékony az ilyenre, további klipet itt talál. Vicces.)

Holnap ugyanott az a Timo Vaananen (Mr Loituma) zenél, akiről már zengtem itt (meg itt), kíváncsi vagyok, vajon felülmúlja-e a mait. Nekem Budapesten nagyon tetszett.

A hárfa és a kantele közötti kapcsolat maga Vejnemöjnen, aki a finnben kantelén, a pontatlan magyar fordításban hárfán játszott.