Annyi mindent szeretnék elmesélni, de nincs mindig mindenre idõm. Az idõ szûk keresztmetszet, ritka jószág, gazdálkodni kell vele, mert elfogy, kifut, lepereg. Most az alvás fontos, próbálom rendbe hozni az éjszakáimat, mindjárt menni akarok aludni, de most a nap végén kedvem volt kicsit kiülni az udvarra, nézni az eget. S ha már kint ülök, ölembe veszem a laptopot (nem, nem veszem az ölembe, hanem a lábam elõtt egy szerszámos ládára, mert nem akarom, hogy a lábamra sugározzon a wifi).
A hétvége forró volt, 28 fok, ez augusztusban Finnországban kivételesnek számít. A forró nap után jó érezni, ahogy lehûl az idõ. Ès mivel megyünk bele az õszbe, rövidülnek a nappalok. Pár nappal ezelõtt azt vettem észre, hogy egyszercsak besötétedett, és látszottak a csillagok. Most a perseidákat várom, bár azt mondja a csillagász oldal, hogy majd 12-én este jönnek, de azért a várakozás jó, s akkor lehet, hogy megint felhõs lesz. (Az megvolt, hogy a részeg a lámpa alatt keresi az elveszett kulcsát. Jön a rendõr, kérdi, hogy mit csinál. Mondja. És hol vesztetted el, itt? Nem, hanem ott, mutatja. Akkor miért itt keresed? Mert itt világos van.)
Este 11 óra van. Kb 10-kor kezdett sötétedni, s most olyan majdnem sötét van, hogy nyugat felõl látni lehet az elsõ csillagot. Észak felé még világos az ég allja.
Az elõbb teregetés közben az jutott eszembe, hogy büszke vagyok arra, amit elértem. A diplomáimra, arra, hogy egy demokratikus országban élhetek, ahol befogadtak, aminek megtanultam a nyelvét. A gyerekeimre is, természetesen, bár most a nagyobbakkal a kapcsolat csak virtuális. A kicsi növekszik, kezd nagylányos lenni. Ma ruhát próbált - jövõ héten (csütörtökön) kezdõdik az iskola. Meg büszke erre a kis házra, kertre, udvarra. Kicsit sárga, kicsit savanyú, nem forog kacsalábon, nincs benne asszony, gyereknevetés, de az enyém.
Ritkán élvezem ki a lehetõséget, hogy kiüljek az udvarra. Az augusztusi csillaghullás azért ilyen. Meg most, hosszú utazós hétvége után.
Közben: a szomszédom most lett kész a grillezéssel. Este égetik oda a húst. Kognitív disszonanciát csillapítanak: ha már megvették, használni kell ezt a fene nagy grillsütõt. A gond az, hogy az égett hús szaga bemegy a lakásba a nyitott ablakon keresztül. Gondolhatjátok, hogy esett, mikor vega voltam... Most sem szeretem, minden este (!) becsukom az összes ablakot. Az vígasztal, hogy az ilyen elõbb-utóbb rákos lesz és kihal, ha igaz a darvinizmus. A bántott hústól. Magyar mentalitás?
Arra is büszke vagyok, hogy magyar vagyok. Tudjátok, itt idegenben a magyarok összetartanak. Még az erdélyivel is lehet beszélni, nem hozza fel minden alkalommal, hogy nem szavaztuk meg nekik az állampolgárságot. Egy egységes Európában nem is kellene...
Azt hiszem, az a különbség az akkori és a mostani kormány között, hogy az akkori Európában képzelte el a jövõt. A mostani keleten. A 90-es években EU-s útlevélrõl álmodtam, szabadságról. Nekem itt megadatott, de a gyerekeimnek, meg a leendõ unokáimnak nem. Vagy legalábbis nagyon kérdéses.
A hétvégén kellemes meglepetésben volt részem. Elindultam a hétvégi házba, a finn családdal. Úgy volt, hogy kevesen leszünk, felajánlottam, hogy fõzhetnénk magyar gulyást. A (finn) gyerekeknek ízlett (elõtte jól telepakolták erõspistával), és a gluténmentesek és a laktózmentesek is ehetik. Aztán mondták, hogy többen leszünk, 3 család. Gondoltam, akkor nem viszem a bográcsot, annyi ember elõtt nem égetem magam, nem olyan jó az, amit én fõzök, õk amúgy is jobb szeretik a bántott húst (mindenféle grillen égetett szart), akkor nem szenvedek vele 3-4 órát a napon, 28 fokban. Betettem magamnak egy zacskós gyors levest, meg egy székelykáposzta konzervet, hogy legyen mit ennem.
Erre mondják, hogy a gulyás miatt nem vettek semmit. Ott állok félúton vidékre menet, és a bográcsom itthon a tárolóban. Honnan tudnék szerezni egyet? Kelet-Helsinkiben ismerek egy pár embert, megkérdeztem, nem tudnának kölcsönadni a hétvégére? Volt, aki úton volt Magyarországra (temetés), volt, aki költözik, nincs ott, ahol a bográcsot tárolja. Volt, akinek nincs is. De jött egy tipp, abban a városban, ahova megyek, van egy zenész, neki van bográcsa, kersessem meg. Lett új ismeretség, lett bogrács háromlábbal, és ismeretlenül is majdnem fél órát beszéltünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Hát igen, itt az isten háta mögött, Helsinkitõl 160 kilométerre is olyanok vagyunk, mint egy nagy család, segíti egymást a magyar.
Közben: épp örültem, hogy a szomszéd bevonult a lakásba a disznóval vagy tehénnel együtt, és elült a bûz, mikor lemerült a laptop. Ez a munkahelyi csoda gép, ami a boltban 1500 euro körül van, nem bírta 20 percig, úgy lefoglalja a processzort a mindenféle titkosító és kémprogram. (Ennyit a szabadságról. Meg arról, hogy mielõtt egy internet oldal tartalmát elérhetnéd, előbb el kell olvasni mindenféle kisbetûket, kiapcsolni a kukikat, s csak ha a felugró ablakot leklikkelted, akkor tudod megnézni, hogy érdekel-e az a hír vagy nem. Rühellem ezeket a szabályokat, meg a kukikat is.)
Bejöttem befejezni. Kifogyott a mondanivaló, úgy felbasztam az agyam ezen a laptop dolgon.
(majd egyszer elmesélem, miért dolgozok itt, mi lesz a cég sorsa (felvásároltak bennünket), és miért nem megyek el managernek - ez mind összefügg a könyvvel, amit olvasok: Why we sleep. Melegen ajánlom!)
Holnap munka, én túl vagyok 250 kilométeren, egy finn baseball (pesapallo) meccsen a tûzõ napon, folyóban úszáson és majd' 1 óra uszodai úszáson, rizottó fõzésen, dokumentum filmen, blog íráson, mé egy gyors zuhany, és éjfélkor ágyban, hogy holnap reggel még munka elõtt el tudjak menni úszni, mert az felébreszt annyira, hogy oda tudjak figyelni a munkára.
(A könyvbõl az is kiderül, miért olyan nehéz egy este aktív embernek a 9-17 óra közötti munkarend. Meg az is, miért nem alszik el éjfél elõtt a 12 éves. Arról nem is beszélve, hogy miért fontos az alvás.)
Ne felejtsétek: 12-én éjjel. Legyenek készen a kívánságok. És imádkozzunk szülõhazánk felvirágozásáért azért, hogy ne legyenek felhõk.
Hajrá világba szakadt magyarok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése