Összefutások

Érdekes, mikor az ember Budapest és Helsinki között repül, nem fordult még elõ, hogy ne találkoztam volna valaki ismerõssel.

Az elsõ hazautamon a magyarországon élõ finn fõnökömmel és egy másik régi kedves kollegával találkoztam. Egyikük itt volt otthonról, másikuk munka ügyben utazott oda. Csodálkoztak rajtam: nincs két éve, hogy eljöttem a cégtõl, s lám, már itt vagyok kint megint. Ha tudnák az okát! Elõtte sokat, havonta utaztam, itt volt kint a fõnököm, s jöttem hozzá rapportra, meg tanfolyamokat tartani Helsinkibe, Ouluba, Tamperébe. Akkor megkaptam õt fõnöknek, és a havi egyszeri utakat költségcsökkentés címén megszüntették. Akkor nekem úgy tûnt, az új fõnököm 2 hetente repül. Hiányzott Finnország, hiányoztak az utak! Gondoltam, a másik munkahelyen majd többet keresek, és gyakrabban jöhetek, de csak egyszer, tavaly a Gulyás Grand Prix idején tudtam kiutazni. Tudjuk, mi lett belõle (ott ejtettem el esti szaunázáskor, hogy alkalomadtán visszajönnék).

Második hazautamon két volt kollegával repültem. Egy kicsit odébb lépek, és mást mondok: a szakdolgozatom témája coaching a software fejlesztésben: mit tud kezdeni a coach ott, ahol a régi SW fejlesztési módszerek, az alapos tervezés, dokumentálás már nem hatékony (mire a programot legyártjuk, a piacnak már másra lenne szüksége). Hát segíteni, bevezetni az újabb módszereket, agilis SW fejlesztést. Vagyis: agile coaching. Na akkor döbbenek, mikor kérdem, mit csináltak itt Finnországban. Tanfolyamon voltak, agile coachnak tanulnak. Paff vagyok. Tõlük megokosodhatnék. Persze látom, az a coaching nem az a coaching, nem a döntéshozót, hanem a végrehajtót támogatják, miután kiadták az ukázt. De akkor is, jó lenne tudni róla, mi folyik a nagycégnél, hogy megy ott az, amit coachingnak neveznek.

Most kifele meg egy régi ismerõssel jöttem: a helsinki egyetemen csináltunk valaha magyar nyelven önképzést, szabadegyetemet: saját szakterületünkrõl egymásnak tartottunk elõadás. Beszéltünk már róla, mikor a Prizmában összefutottunk, hogy folytatni kellene, az egyetemi kapcsolatok megvannak (akkor stílusos, ha az egyetemen tartjuk), téma is lenne (pl. IQ, agile), vállalkozó elõadókat is, közönséget is találunk. Meg az jó is lenne, kis magyar társaság megcsinálja a maga mindentudásegyetemét. Benne leszek a tévébe, heh, aztán lehet ezt az infoterméket jópénzen eladni, multilevelbe marketingelni, s direktmail kiküldeni, ahol tudjuk, hogy 15% vásárol, annak 15%-a minden további infó csomagot megvesz, gazdag tanácsadó leszek én is! (nem linkelem, nehogy valaki odamenjen hírlevelet vásárolni, keressétek meg) Mert ahogy a pókerarcok is elmondták, meggazdagodni a vesztõkön lehet. Abból meg van bõven, minden iparban a legjobb 2% keres, a többi 98% elvan, vagy veszít (marketingbõl úgy mondják, az elsõ két cég kaszál). Kár, hogy az IQ-ért nem fizetnek.

Találkoztam még további kedves emberekkel: a reptéren a régi helsinki magyar tanár és utódja egy idõben vártak vendégeket. Olyan még nem volt, hogy repülõn vagy reptéren valaki ismerõssel ne találkoztam volna.

Összefutottam céges éttermekben egy sor régi kollegával, a magyarországi részleg egykori vezetõjével, tegnap pedig egy sráccal, akivel a bázisállomás kabinetében hõmérsékletet mértünk és szabályoztunk együtt. De szép is volt, mikor együtt dolgoztunk!

Van ugye ez a keddi magyar nap, Helsinkiben az MBar-ban, ott is futottam már össze olyan régi ismerõssel, akivel otthon finn tanfolyamra jártunk együtt. A következõ csodálkozásom az volt mikor kiderült, hogy alkalmi magyar taxim itt lakik a lakótelepemen. Sõt, a lakótelepünkön legalább 10-12 magyar család él, ebbõl kb 5-6-ról tudok.

Vagy ennyire belterjes a finnországgal kapcsolatot ápoló magyarok közössége, vagy ennyire sok embert ismerek? Ennyire kicsi lenne a világ?

És finnországban élõ bloggerekkel mikor futunk össze?