Cs vitamin

Így télvíz idején (milyen előrelátók voltak az ősök, akik ezt az időszakot a mostanában jellemző locspocs időjárásról nevezték el) mondják sokat, hogy a citromban sok a C vitamin. A banánban meg a brokkoliban a B vitamin. A kedvesem mostanában sok tésztát eszik, azt mondja, abban is van vitamin, T vitamin. Nekem meg a szalonna SZ vitaminja esik jól, a hagyma H vitaminjával, lefekvés előtt meg a Chips, CS vitaminnal. Tejföllel eszem. Jé, ez utóbbiban is T vitamin van! :-)

Kicsöngettek

Tegnap letelt a munkaidõ - persze mindennap letelik, de most ez arra vonatkozik (he: vonatozik), hogy amikor tegnap letelt a munkaidõm - épp telefonon beszéltem a párommal, mondom neki, hogy kicsöngettek, indulok haza. Nem haza, de a munkahelyrõl el. De milyen érdekes, hogy pont ez a szó jutott eszembe, kicsöngettek. Mert az iskolában csengetéssel jelezték az óra végét, és a textilgyárban is csengetés jelezte a mûszak végét, de azt is, mikor tûz volt, szóval figyelni kellett, mikor jön az a csengetés. De tegnap este nem volt tûz, és nem is csöngött semmi, csak úgy mondom, jelképesen, metaforázva, hogy kicsöngettek, letelt, lehet menni haza.
Még ha nem is haza mentem, nem is a finn-magyar kézi meccsre, ahol símán vertük az esélytelenebbet, megbosszulandó (?) a kosarasok vereségét - jut eszembe, a kosarasoktól, ponsoabban a gyúrótól kaptam egy izotónikus italport, nem egyet, hanem egy dobozzal, és mikor a lépésszámlálóval az oldalamon lépegetek haza, meg munkába, meg munka közben ügyintézni, napi 10-15 ezer lépés jön össze, hogy megizzadok bele még a fagyban is, akkor szoktam abból az izotóniás italból inni - hanem innen el.
Azt gondoltam, már kicsöngettem, akarom mondani, már kiköltöztem a lakásból, amit eddig béreltem, de még mindig, még a tegnapi sokadik kiköltözés után is vissza kell még menni, elhozni ezt azt. Tegnap mentem kipakolni végleg, de amit véglegesnek gondolok, az sokszor még utána is folyamatban van, mint ez a kipakolás. A személyes dolgaim már két hónapja, a maradék ruhák, konyha, iratok két hete, a bútorok a héten kiköltöztek, és még így is vagy egy autónyi cuccot pakoltam össze, számítógép dobozik, digibox, internetmodem, kábelek, függönyök, mûanyag poharak, egy egész szekrényre való gyógyszer atomtámadás esetére, egyebek. És mivel ez olyan papirbarát ország, naponta érkezik 2-3 ingyenes újság, meg hozzá sok reklámújság, fõleg így karácsony elõtt a sok vacak játékkal szépen kiszínezett katalógusban kedvcsinálónak, volt egy rakás kidobni való újságom, egymásra raktam a liftben - jut eszembe a liftrõl, csöngettem a liftbõl kifele, de komolyan, mindjárt elmesélem - szóval az újságok egyetlen halomban 140 cm magasra értek, a liftben az elsõ emelet gombjáig, többet kellett fordulnom, mire kihordtam a papírgyûjtõ kukába, már meséltem, itt szelektív hulladékgyûjtés van. Azon még elgondolkodtam, hogy az energiába, vagy a visszaváltós papír kukába dobjam-e, mert nem volt világos. Sötét volt, este fél négy (!) után már sötét van.
De jó lett volna egy szánkó, amivel a kuka tárolóig elhúztam volna azt a sok újságot, mint annak idején, mikor a lakótelepen jártunk lakásról lakásra becsöngetve, kicsöngetve a lakókat, hogy adakozzanak, az iskolában újságpapírgyûjtés van. Egyszer le is fotóztuk, ahogy egy gyerek fürdetõ kádat (a húgom fürdetõkádja volt) telepakoltunk újsággal. Na kábé annyi újság volt ez is tegnap. Mondtam a liftet, visszatérek rá, ha szabad, mert az érdekes még most jön, és elmondom mindjárt, hogy csöngettem ki a liftszerelõket. Vittem le még ezt azt, az asztalt meg a négy széket egyelõre a pincébe dugtam, mert nincs rá kereslet, hiába adom ingyen, E*, aki a házunkban lakik is gondolkozott erõsen, hogy ingyen elfogadja-e, ha neki nem kell, akkor megy ki az energia kukába, a monitorért meg talán eljönnek ma. S akkor kevesebb a még el nem költözött holmi.
A liftben levittem a 4 széket meg a monitort meg a szõnyeget, na ezt megkapta E*, náluk sok a gyerek, meg hangosak is, azon jót verekedhetnek majd az apjukkal. Lent rányitom a liftajtót egy párra, és a lift se le se fel elakadt, a lámpa nem világít. Bemegyek a liftbe, az ajtó nem csukódik, mit lehet tenni, nyomom a csöngõt, hallom, amint a liften kívül valami csöng, heh, kicsöngetek. És csöngetésemre 20 perc alatt kiér a szervíz, heh, kicsöngettem õket az odújukból. Ha ezt tudom, akkor nem szenvedek, mert így kézben vittem le az asztalt az 5. emeletrõl, kiizzadtam, kifáradtam, kellett is utána bekeverni egy adag izotóníás iltalt. De nehéz leírni, mondhatnám ezentúl úgy, hogy izotonik. Amúgy ízlik is az izotoniás izzadtság íze.
Tegnap volt az utolsó vacsora a lakásban, 1 széken én, középütt, mellettem 3 üres szék, egyiken monitor. Finom volt. Aztán még kitakarítottam, félig, ahogy szoktam, felmosni még nem volt erõm, mert elfáradtam az asztal cipelésben. Szóval sokadik kiköltözés után ma ott járt a fõbérlõ, a frissen leszakított polcot nem látta, nem említette, mert mikor a felsõ szekrénybõl valamit le akartam venni, ráléptem az alsó polcra, amibõl egy óriásharapásnyi kiszakadt, de visszanyomkodtam, és alig látszik, csak ha valaki majd újra rálép, kiderül. Ne mondjátok el nekik! Átvették a lakást, szóval ma végleg el kell hagynom.
Ma még befejezem a porszívózást, felmosok, újra kipakolok (a porszívót, tisztítószereket és eszközöket, meg a megmaradt üresüvegeket és konzerves üvegeket - érdekes, az üvegekre nincs küöln kuka, azt messzire kell vinni központi üveg lerakóhelyre), és talán már végleg kiköltözök, bár a pincében még tárolom azt a masszív fa asztalt meg a négy széket, hátha valaki elviszi.

Eladó!

És csak remélem, hogy a lift ma már mûködik. Ma munka után ott folytatom a munkát, ha itt kicsöngettek.

Jut eszembe hívom az öcsém, ritkán beszélünk, de hamar le kell raknia, mert kicsöngettek, s nála akkor kezdõdik a munka.

Kekszek

Van itthon mindenféle keksz. Sós, sótlan, édes, digestive, de ha jobban kotorászok, még csokis töltött is akad. Meg mindenféle egyéb nyammognivaló, pisztácia (úgy írja: pistachi, émmeg úgy olvastam tennap, h Pistabácsi), tökmag sózva és sótlan, héjas és héjatlan, van mogyoró, kesudió, még otthoni szotyi is, édességnek konyakmeggy, after eight (ezt utálom, de a párom szereti), tofifé (ma ettem életemben először), meg az a kókuszos golyó, mi is a neve? raffaello, és van pár darab túrórudi, sportszelet, meg balaton szelet. Boci csokiból három fajtát hoztam, feketét, nem is feketét, tarkát, vagyis tejcsokit, meg fehéret, ez igen finom, és jé, tarkát is, ennek meg a neve donatella. Nem, hanem csacsatella. Fehércsoki apró mákdarabokkal. Rágók is vannak, múmis, ey finn, meg szilikonos. Ez is finn. De nem szilikonos, te, hanem xilitolos, a nyírfából nyerít, nem nyerít, hanem nyerik, tisztíccsa a fogakat, meg minden. Minden igény ki van elégítve (ahogy H. Ford mondta, minden színbeli igényt kielégítünk, amennyiben a vevő feketét szeretne), elég csak gondolni egy ízt, lehet otthonit is, itthonit is, és máris jön a szádba. Mert ha az ember kívános, akkor csak kíván, és kap, mert ha nem kap, akkor kivan. Néha meg a sós uborka kell, vagy a csemege, itt úgy mondják suolakurkku, vagy maustekurkku. Tegnap például csalamádét csináltam magyar paprikával, káposztával, uborkával, mert az volt kívánva a papritás krimplihoz, ettem sokat, s aztán nagyon marcsa az ecet a gyomrom, nyeltem utána digestive kekszet, meg Krowka bocitejkaramellás cukorkát, természetesen, mert az is van itthon, hiába nem soroltam fel a listában, szeretem, Lidliben kapni. Talán ezért nem fogytam még ahhoz képest.

Ma bútort szereltem össze, ikeásat, meg főztem a maradék paprikáskrumpliból tejfölös krumplilevest, igen finom lett (hozzá főztem lantut, palsternakka-t, répát, miegyebet, és belekevertem, felhigítva az eredetit és tejfölt kevertem bele), megdícsértek, délután meg rétest alkottam, lett meggyes is, mert hiába küldött a kedvesem a boltba, hogy hozzak meggybefőttet, itt nem ismerik, az angolok is csak úgy hívják, hogy hitvány (savanyú) cseresznye, de ismerőstől kaptam kölcsön a túrós, káposztás és mákos rétesekért cserébe, elmentünk bejelenteni mennyire boldogok vagyunk, hogy jól is sikerültek a meggyes meg egyebes rétesek, s kreatívok vagyunk. Vagy produktívok. Manócskának is ízlett. (Ezt nem mondta, de nem is jött vissza.)

Összefutások

Érdekes, mikor az ember Budapest és Helsinki között repül, nem fordult még elõ, hogy ne találkoztam volna valaki ismerõssel.

Az elsõ hazautamon a magyarországon élõ finn fõnökömmel és egy másik régi kedves kollegával találkoztam. Egyikük itt volt otthonról, másikuk munka ügyben utazott oda. Csodálkoztak rajtam: nincs két éve, hogy eljöttem a cégtõl, s lám, már itt vagyok kint megint. Ha tudnák az okát! Elõtte sokat, havonta utaztam, itt volt kint a fõnököm, s jöttem hozzá rapportra, meg tanfolyamokat tartani Helsinkibe, Ouluba, Tamperébe. Akkor megkaptam õt fõnöknek, és a havi egyszeri utakat költségcsökkentés címén megszüntették. Akkor nekem úgy tûnt, az új fõnököm 2 hetente repül. Hiányzott Finnország, hiányoztak az utak! Gondoltam, a másik munkahelyen majd többet keresek, és gyakrabban jöhetek, de csak egyszer, tavaly a Gulyás Grand Prix idején tudtam kiutazni. Tudjuk, mi lett belõle (ott ejtettem el esti szaunázáskor, hogy alkalomadtán visszajönnék).

Második hazautamon két volt kollegával repültem. Egy kicsit odébb lépek, és mást mondok: a szakdolgozatom témája coaching a software fejlesztésben: mit tud kezdeni a coach ott, ahol a régi SW fejlesztési módszerek, az alapos tervezés, dokumentálás már nem hatékony (mire a programot legyártjuk, a piacnak már másra lenne szüksége). Hát segíteni, bevezetni az újabb módszereket, agilis SW fejlesztést. Vagyis: agile coaching. Na akkor döbbenek, mikor kérdem, mit csináltak itt Finnországban. Tanfolyamon voltak, agile coachnak tanulnak. Paff vagyok. Tõlük megokosodhatnék. Persze látom, az a coaching nem az a coaching, nem a döntéshozót, hanem a végrehajtót támogatják, miután kiadták az ukázt. De akkor is, jó lenne tudni róla, mi folyik a nagycégnél, hogy megy ott az, amit coachingnak neveznek.

Most kifele meg egy régi ismerõssel jöttem: a helsinki egyetemen csináltunk valaha magyar nyelven önképzést, szabadegyetemet: saját szakterületünkrõl egymásnak tartottunk elõadás. Beszéltünk már róla, mikor a Prizmában összefutottunk, hogy folytatni kellene, az egyetemi kapcsolatok megvannak (akkor stílusos, ha az egyetemen tartjuk), téma is lenne (pl. IQ, agile), vállalkozó elõadókat is, közönséget is találunk. Meg az jó is lenne, kis magyar társaság megcsinálja a maga mindentudásegyetemét. Benne leszek a tévébe, heh, aztán lehet ezt az infoterméket jópénzen eladni, multilevelbe marketingelni, s direktmail kiküldeni, ahol tudjuk, hogy 15% vásárol, annak 15%-a minden további infó csomagot megvesz, gazdag tanácsadó leszek én is! (nem linkelem, nehogy valaki odamenjen hírlevelet vásárolni, keressétek meg) Mert ahogy a pókerarcok is elmondták, meggazdagodni a vesztõkön lehet. Abból meg van bõven, minden iparban a legjobb 2% keres, a többi 98% elvan, vagy veszít (marketingbõl úgy mondják, az elsõ két cég kaszál). Kár, hogy az IQ-ért nem fizetnek.

Találkoztam még további kedves emberekkel: a reptéren a régi helsinki magyar tanár és utódja egy idõben vártak vendégeket. Olyan még nem volt, hogy repülõn vagy reptéren valaki ismerõssel ne találkoztam volna.

Összefutottam céges éttermekben egy sor régi kollegával, a magyarországi részleg egykori vezetõjével, tegnap pedig egy sráccal, akivel a bázisállomás kabinetében hõmérsékletet mértünk és szabályoztunk együtt. De szép is volt, mikor együtt dolgoztunk!

Van ugye ez a keddi magyar nap, Helsinkiben az MBar-ban, ott is futottam már össze olyan régi ismerõssel, akivel otthon finn tanfolyamra jártunk együtt. A következõ csodálkozásom az volt mikor kiderült, hogy alkalmi magyar taxim itt lakik a lakótelepemen. Sõt, a lakótelepünkön legalább 10-12 magyar család él, ebbõl kb 5-6-ról tudok.

Vagy ennyire belterjes a finnországgal kapcsolatot ápoló magyarok közössége, vagy ennyire sok embert ismerek? Ennyire kicsi lenne a világ?

És finnországban élõ bloggerekkel mikor futunk össze?

Backdoor kommunikáció

... a neve, ha jól emlékszem az alábbi esetnek. Reggel kitettem egy tál süteményt a kávézóba. Sokat sütöttem, a nyakamra száradt volna, gondoltam, eljátszom a kedves kollega szerepét. Ki akartam írni mellé, hogy vidd és edd, de nem volt sem toll sem papír, ezért ott maradt úgy, ahogy. Mikor mentem kávézni, látom, hogy sértetlen ott a süteményes tál, senki nem mer hozzá szagolni. Elmondtam nekik, megették. Hurrá. Mondtam még viccelődve, ez egy szociálpszichológiai teszt volt.

Délben megjelent egy darab eper a vízforraló mögött. Szép, érett, nagy szem eper. Mellette tejszínhab. Kísértés. De a kollegák, úgy láttam, most sem csábultak el. Még le is játszottam magamban, hogy valaki így akar a reggeli csínyemért visszavágni. Hogy ez az eper igazából nekem van címezve. Nem mertem beleharapni. Inkább egy post-itra kiírtam: Ez egy szociálpszichológiai teszt. Ne edd meg! Pár órával később ezt látom: Az eperbe valaki beleharapott. Aztán egy tányérra mosolygós fejet rajzoltak a tejszínhabbal, és a tányér szélére ragasztották a post-it-et. Gerillakommunikáció. Avagy back-door.

(Ha tudni akarod mi a perpeetum mobile, fordítsd meg!)

Ez meg itt valódi backdoor művészet valamelyik művész mozinkból:

Villamosajtó

Nem villamosszék, nem is olyan ajtó, amelyikbe villamosáramot vezettek. Amiről írok, az a sárga budapesti villamos ajtaja. Fontos, hogy budapesti. Máshol másmilyen színű lenne.

Első kép. Megáll a hátizsákos bunkó az ajtóban. Nem akar leszállni, tovább utazik. A kocsi belsejében rekedt utasok kerülgetik. Annyi esze nincs, hogy kiszállna, majd miután kicserélődtek mögötte az utastársak, visszaszállna és támasztaná tovább az "Ajtónak támaszkodni tilos" táblát. És hallgatja a fülbe épített pacemaker tuctuc ütemét.

Második kép. Mámika. Épp elindult a villamos, már szalad az ajtóhoz, hogy ő lehessen az első leszálló. Kapaszkodik. A villamos kanyarodik, a híd alatt nagy ívet vesz. Mámika majd elesik, de védi az ajtót. Jó kapus lenne belőle. Vagy bárisnya a minszki hotelben. (Ott még ülnek a gyezsurnaják a folyosó végén, WC papírt tőlük kell kérni, mindenkit felírnak, akár ott lakik, akár vendég, tudják ki van bent és ki kint, ki kivel találkozik. Ha óvszer kell, azt is ad.) Szóval mámika a cekkerrel, vagy a gurulós bevásárlókocsival áll az ajtóban. A villamos megáll, ajtó kinyíl. Mámika egyet lép, megáll. Közelebb húzza a kocsit. Mégegyet lép. A bevásárlókocsi egy lépcsőfokot zökken. Mámika az utolsó lépcsőfokkal kűzd. Csúszik a járda, óvatosan teszi le a lábát. Tapasztalgatja, vajon meg tudja-e tartani magát. Súlypontáthelyezés. Sikerült, egy lábbal már a járdán. Másik lába még bent a melegben. Mint a farkas Kismalac házánál, csak fordítva.

"Mellső lábam örül nagyon,
többi miért szenved fagyon?"

Még élvezi a villamos melegét. Villamos csenget. Mámika végre kikászálódik a vagonból. Kocsi is zökken utána. A többi utas megkezdené a leszállást, de mámika megáll, szerelvényt igazít. A villamosmegállóban, a villamos ajtajában. A türelmes utasok megvárják, végülis, ő is részese volt annak a múltnak, aminek a jövője a mi jelenünk. Megette már a kenyere javát. Nem akarom bántani. Csak mondom kicsit hangosan, mert látom a fülében az időskori mp3 játszót:

"NE TESSÉK AZ AJTÓBAN MEGÁLLNI!
Nem tudunk a nénitől leszállni."

Ha maga elé engedné a fiatalokat, akik még sietnek, talán akadna köztük olyan is, aki a nagy cekkert segítene leemelni... Így csak bosszúságot okoz.

Harmadik kép. Mínusz nyolc. Este nyolc. Villamos áll a végállomáson. Vezető melegszik a melegedőben. Két utas ül a villamoson. Dideregnek. Villamos mind a 7 ajtaja nyitva. Mennyivel jobb lenne, ha a középsőket becsukná, az utasok, ha jönnek, úgyis csak a két vége felől jöhetnek. Kevesebbet kellene fűtésre költeni, és kevésbé dideregnénk.

"Nálunk, Hollandiában gondolkodnak az emberek", mondja a mellettem ülő nő. "Itt az utóbbi 40 évben leszoktatták az embereket az önálló gondolkodásról. Mindig megmondták, mit kell tenni. " "Igen, igen, csak hát az a 40 év már 20 éve véget ért." - mondja a társa.

Nálunk, Helsinkiben meg gombnyomásra nyílt az ajtó, ha felszálltak, automatikusan visszazáródott. Ha nem felejtették volna ki a párezer Forintos infraérzékelőt, (ha valaki épp felszáll, ne csukódjon rá az ajtó), itt is be lehetne csukni automatikusan. Mint a héven. Ott kézzel nyitjuk, és zárjuk a hidegben.

Igazából nem nagy a különbség. Itt is, ott is vannak fiatalok, idősek, villamosok. Hidegek is. Csak a villamos szine más.

Kezdem érteni

"Pánikbetegeknél lecsökkent vágusz tónust mutatott ki több vizsgálat, ami nem mond ellent e feltevésnek, mert a váguszaktivitás tónusos és fázikus jellemzői a dorsális és ventrális magok eltérő funkcióinak összegzéséből fakad, és időben a metabolikus aktivitást fokozó ventrális vágusz mag lecsökkenő aktivitását megelőzheti az ősibb dorsális mag hipoxiára adott megdermedési reakciója."

Megfogalmazhatatlan öröm töltött el, mikor kielemeztem ezt a mondatot.

Hisztériával kapcsolatos tanulmányaim ma véget érnek: vissza kell adnom a könyvet. Már tudom mi az a borderline, és hogy miért nincs hiszériás betegség. Talán azt is meg tudom már mondani, hogy nevezik a dührohamban csapkodó, kiabáló, toporzékoló nőket, akiknek szemmel láthatóan nem a méhük vándorol...

"Ferenc: A baj az, hogy manapság az emberek nem tudnak közös nevezőre jutni. A mai kapcsolatokban a te és az én dominál, ahelyett, hogy a mi lenne a legfontosabb. Mert egy nő, akkor hisztizik, ha nem kap meg valamit, ugye? Márpedig csak akkor tudsz neki mindent megadni, ha a mi-ben gondolkodsz. Nekem hat gyerekem van, soha egyik sem hisztizett, de én és a feleségem sem. Mindig összefogtunk, a mi volt a legfontosabb. Másképp szétesett volna a család."