Mivel? A túrórudi drága kincs, import árú, és nem is mindig használ, mire kiveszem a fagyról és kiolvasztom, a gyerek végelgyengül a kiabálástól. Jé, ott egy fagyi. Etetem, a gyerek szépen eszik, elcsendesedik. Én meg konstatálom, hogy működik a terv, a fagyi nyugtat, a gyerek boldog.
Aztán eszembe jut, hogy most alakítom ki a gyerekben a pavlovi reflexet a csoki (fagyi) és a nyugalom kapcsolatát illetően, és ha ezt felnőttkorában megtudja, akár jól térden is rughat miatta.
Szerintem a fagyi magában nem termel boldogsághormont, csak a pavlovi reflex által, amit a csoki kivált. Mert mi is hiányzott neki? Az anya. Akármilyen testes vagyok, a mellemből nem folyik tej, és a hangom sem olyan, akárhogy erőlködök, mint a páromé. Szóval van a gyerekben egy hirtelen és sokkosan erős anyahiány. Ha megjelenne az anya, az biztos boldogsághormont termelne, és megnyugodna tőle. Anya helyett most csak fagyi van, ami ugyanúgy befogja a száját, tehát valahogy az anyát helyettesíti, de ha valami elfeledteti vele az anya iránt érzett mérhetetlen hiányérzetet, akkor az is - áttételesen - boldogsághormont termel.
Most, mikor a gyereknek fagyit adok (adhatnék csokit is, de csoki ellenes vagyok) alakítom ki benne azt a reflexet (pavlovi), ami hatására ha fagyit (csokit) eszik, a hiányzó anyára gondol, majd arra, hogy a fagyi (csoki) megnyugtat, vagyis anyapótló, vagyis a tudatalattijában megjelenik az anya, ami boldogsághormont termel.
Lehet, hogy kicsit bonyolult voltam, de remélem követhető: elég egy pavlovi reflex, egy gondolat, egy valami, ami felidézi az anyát, és boldogsághormont termel, és lehet, hogy sem a fagyiban, sem a csokiban nincs olyan szer, ami közvetlen képes lenne hormonokat termelni, mert nálam például a csoki nem működik. Talán nem volt soha krónikus anyahiányom, nem hagytak egyedül (dehogynem!), vagy nem próbálták csokival vagy fagyival helyettesíteni.
Ergo, ha rájönnék, hogy a szomszédban (hogy is hívják őket? Tavaszék?), ahol sokat voltam hagyva, míg a szüleim dolgoztak, mivel vígasztaltak (egy dologra emlékszem, együtt fürödtem két lánnyal), akkor meg tudnám magam nyugtatni bizonytalan vagy magányos (elveszett) helyzetekben. De lehet, hogy ez a dolog pont a nők és a társkapcsolat, ami egy kicsit paradox, mert ha valakivel vagyok, nem lehetek egyedül, vagy ha egyedül vagyok, akkor a valakivel való együttlét a gyógyír, ami nem megoldás, ha nagyon egyedül vagyok.
(Vagy ha belegondolok, lehet a fürdés is. Hosszan elnyúlni a fürdőkádban, ez gyakran segített, mikor külön költöztem... de itt nincs kád, és mikor a gyerek üvölt, mégsem bújhatnék el a kádba előle.)
Mégiscsak jobb lett volna, ha csokival vagy fagyival tömnek azok a
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése