Kőleves

Megcsináltam a magam kőlevesét. Gyorsan leírom. Szó lesz benne a kőről, a levesről (a finn levesről, de csak a végén), az inkrementalizmusról, arról ahogy jönnek az újabb ötletek vagy elvárások, amint haladunk előre. Ezeket próbálom most összekötni egy mesébe. Na jó, nem mese lesz, de ahogy elkészültem, a kőleves jutott eszembe, és hogy az a mese milyen inkrementalista.

Az úgy volt, hogy van itthon valami egytálétel, amit mikrózni lehet, és pikkpakk kész a vacsora. Valami csirkemell (szeretem a csirkét is, a mellet is), szóval gyorsan megmelegítem, mert menni kell a nagy skandináv lakásfelszerelési áruházba, venni a holnapi bulihoz salátás tálat, mert az nincs. Ott lehet kapni olcsó hotdogot. Gondoltam, hotdog az jó, gyors kaja. De minek egyek ott gyors kaját, mikor itthon is tele a hűtő, lejáró ételekkel. És a csirkemell csíkok pont lejárnak. Annyira, hogy már bűzlik. Kuka.

Akkor mit egyek? Itt hívom fel a figyelmet egy érdekes pszichológiai trükkre, láb az ajtóban: gyorsan meg akartam vacsorázni, itthon akartam gyorsan vacsorázni, és mikor kidobtam a romlott ételt, már el is felejtettem, hogy mi volt az eredeti célom: Ikeába menni, (ezért előtte) gyorsan enni. Maradt az, hogy itthon enni, hogy a hűtőt fogyasszam, mielőtt megromlik valami más is. Cél váltás történt. Tudattalanul. Gondoltam megsütöm a maradék szalonnát, eszek hozzá hagymát, sőt, ütök rá két tojást, van friss kenyerem.

Sütöm a szalonnát, és vágom a hagymát, gondolom, ha már vágom a hagymát, akár hozzá is süthetném, milyen finom lenne, ha a szalonnazsíron megpárolnám kicsit. Kész a hagymás szalonna, imádom, friss kenyérrel, mikor látom, hogy a magyar paprika, amit alig elvétve lehet csak kapni a Lidlben, kezd, hogy is mondjam, ráncosodni. Mi lenne, ha azt is belevágnám? És belevágtam. 5 darab szép, drága, magyar TV (tölteni való) paprika. Egy, a legszebb, megmaradt holnapra, majd belevágom a salátába, aminek salátás tálat venni megyek. De ebben a pillanatban a saláta, meg a tál valahol nagyon mélyen el van ásva a tudatom alatt, csak a főzés, a vagdosás, a kevergetés és a felszálló illatok izgalma foglalkoztat. Időzavar, vagyis tökéletes időtlenség. (Utólag belegondolva: kész idétlenség.) Külvilág kikapcsolva. Cél: a finom (mostmár nem is gyors) vacsora. Flow élmény. Tényleg. A tojást meg hirtelen el is felejtettem.

És akkor meglátom a paradicsomszószt (nem az, hanem édes chili szósz, de majdnem olyan, mint a paradicsom), gondoltam, rakok bele abból is. Jaj, nem, az csíp, meg édes, akkor inkább feláldozom azt a 3-4-5 szem paradicsomot, amit a holnapi salátába vettem. S akkor már pont olyan lesz a vacsorám, mint a lecsó. Isteni finom. Ilyen az én kőlevesem: sült szalonnának indult, szalonnás tojás akart lenni belőle, végül lecsó lett. Ja, a végén a 2 tojást is ráütöttem, ne keseregjenek ott a hűtőben, még megbuggyannak (vagy ki).

És hogy hogy kötöm ehhez a finn levest? Ahogy ott gondolkodom, hogy jé, inkementalista kőleves, beugrik, hogy a lecsó olyan szószos, és a finn levesek is inkább szószok, pürék, vagy főzelékek, de nekem most eszembe jutottak a kőleves és a lecsó kapcsán. (Gyenge, mi? Pedig a lecsó finnül valami paprikaleves kell legyen, az állagát tekintve.)

Egy másik történet is eszembe jutott, a lecsó stációi, amit valahol valamikor már megírtam, talán egyszer megírom itt is.