Még egy pár hét

Antymix kérdezi: nem, nem depi ez, hanem az az állapot, mikor át akarom ugrani a lécet, vagyis át kell, de előtte még meghátrálok: biztos hogy ezt a lécet? biztos hogy át kell ugrani?

Hát persze, hogy át, ha már ennyit belefeccölt (ez a szó olyan szögediesen hangzik, vagy somogyiasan, de ö helyett e-vel kimondhatatlanul rosszul hangzik) az ember, csak jó újra meg újra nekiszaladni, hogy pontosan ki tudjam számítani, a lábam pont a legjobb helyre érkezzen, és a legnagyobbat ugorjam, hogy tökéletes ívű legyen az ugrás, lám, a legutóbb is mindent tudtam, mégis majd' belebuktam. (Persze, tudjuk, hogy nincs tökéletes, nincs a legjobb, és a jövőt nem lehet kiszámítani, mégis kapaszkodunk valami tervbe, célba, babonába, valamibe, amit kiszámítottunk, amibe hinni tudunk, hogy csökkentsük a (belső) bizonytalanságot, és hogy majd legyen mitől eltérni, és megszorozni azzal a varázsszorzóval, ami a bizonytalanságot jelképezi, mert Heisenberg óta tudjuk, vagy Einstein... nem akarom ezt a mellékmondatot befejezni, mert most nem ez a lényeg.)

Szóval vizsgadrukk, a legrosszabb fajta, mert nem vizsga, hanem önálló munka, szakdolgozat írás, megint foci, net, sporthétfő (tanulás miatt lemondva), sörkedd (ez tanulás halogatása miatt meg lesz tartva - adni kell annak az érzelmi lénynek, csökkenteni kell a sörtávolságot), aztán szaunaszerda, nemtudommilyen csütörtök és a többi, minden napra betárazok valami mást, mint tanulást.

Pedig előttem a jó példa, lám, ma ezt kaptam, arany színnel ki is emelem (gratula!):
"Ma délelőtt 10 órától szólíthatsz mérnök úrnak ........ vagyis kertészmérnök lettem. Jeles eredménnyel. ( Szakdolgozat: 5, Védés: 5, Államvizsga: 4 ) Köszönöm hogy szorítottál nekem! (tudom nem mert nem is tudtad, hogy ma vizsgázok) na csaó!"

Még egy pár hét és lehet nekem is gratulálni, beleteszem a fejembe, mert Titok óta tudjuk, hogy amit beteszünk a fejünkbe, azt az [univerzum/akarat/tudattalan] minden lehetséges eszközzel megvalósítja, de legalábbis törekedni fog rá. (Ezért jó annak, aki célracionális. Aki meg értékracionális, lehet, hogy hajlamos a pesszimizmusra? Nem vagyok én pesszimista, csak racionális.)

Megint eltértünk a tárgytól, mint ahogy ezzel a bejegyzésel eltérítem magam a tárgytól, a szakdolgozattól, hárítom, nem tudok még eleget a témáról, rosszat meg nem akarok írni, mert megszólnak, rossz vélemény alakul ki rólam, mikor sem kedves, sem szép nem, de talán okos, az vagyok, vagy legalábbis ezt hitették el velem gyerekkoromban a szüleim, és lám, az önmegvalósító jóslat, tényleg otthoni tanulás nélkül ragadtak rám az ismeretek. Talán túl ragacsos voltam (izzadt, sáros, koszos, nem tejben mézben fürödtem) ... (és most a lányomon látom, hogy hasonlóan minden tantárgyból jó, bár belőlem a magyar meg a történelem hamar kiveszett, túlságosan elnyomta a logkia, és a dátumokban, háborúkban, de még a versekben is kevés logikát találtam, neki meg azok is, és az ötödik nyelv) ...

Szóval van ez a kialakult önképem, és nem szeretném, ha lerombolódna azáltal, hogy rossz értékeléssel kell szembesülnöm, akkor várok még, erősítem magam, és mikor már kellően nagyot tudok ugrani, tökéleteset, vágok neki újra az akadálynak.

Kognitív disszonanciámat ezzel kompenzálom:


Kéne egy coach, aki a pálya széléről bekiabál, hogy eredj már, ugorj, menni fog, vagy azt, hogy most tudsz még erősíteni.

Update: az önképnél visszaolvasva kedvem lenne kicsit bolondosan beszúrni egy képet magamról, egy önképet, mondjuk azt, amiben úgy lóg a gatya rajtam.