Világvége

Ma nem 2012-rõl lesz szó, bár arról is lehetne, mert sok ezoterikus írás jósol nagy rosszat erre az évre, bár azt is hallottam, hogy akik nem hisznek a tündérmesékben, sem a vogonokban, azok nem is fogják észrevenni, mert csak egyszerûen vége lesz, és utána már nem lesz senki vagy semmi, ami azon gondolkozna, hogy minek is lett most vége. Mint amikor fut egy program, és elkezd azon agyalni, hogy mi lenne, ha õt most le akarnák állítani, ami ellen mindenféle módon ellent tudna állni, mint mondjuk a beragadt acrobat reader, amit semmi módon nem tudok leállítani, hiába nyomkodom a piros keresztet a jobb felsõ sarokban, hiába próbálom a task barból, vagy a task managerbõl, inkább lefagyasztja a többi programot, de õ tovább fut, de amikor hirtelen áramszünet miatt a gép megszûnik létezni, akkor nincs ilyen elodázott végem van érzés, akkor hirtelen megszûnik az élettér, nem csak az adott program, de az oprendszer is halott, nincs olyan program aki azon agyalhatna, hogy akkor most mi is lesz. Talán a mesterséges intelligenciában voltak olyan robotok, aki, amikor nem volt rájuk szükség, kikapcsolták magukat, aztán feléledtek, és ott folytatták, ahol abbahagyták.

Arról akartam írni, hogy ma a világ végére mentünk, ahol még elõtte nem jártam, a szülõkkel mentünk, meg az unokával, hogy lássunk világot, vagyis annak a végét (a világ végén vajon csak a fél világot látjuk? mert ahol a vége van, onnan vissza nézve a világ látszik, onnan tovább, a világ szélétõl kifele meg a semmi, bár azon is elgondolkoznék, hogy azt a semmit minek nevezzem, az vajon nem a világ része-e). Szóval elmentünk Hämeenlinnába, ahol elvileg még egyszer sem jártam, és felmentünk a világ tetejére, és letekintettünk a világra, és csodás volt, ott a tündérek között, mert ott az aulankoi erdõben élnek. Na de a lényeg az a dézsavû érzés volt, hogy itt már jártam, csak be nem mentünk, és ma is be sem mentünk a várba, mert nagyon köves volt az alja, és a babakocsit nem kockáztattuk, de ott az aulankói kilátóban kiderült, hogy ismerem én ezt a tájat, jártam már itt, csak azt nem tudom, mikor... Tudathasadás. Szép volt, jó volt. Láttuk a Linna Jazz-t is, annak legalábbis egy részét, jó kis ütõs jazz muzsikát játszottak a téren.

Ott vannak a tündérek. Látod?

A világvégére visszatérve: vajon a világnak a vége térben vagy idõben értendõ? Mert lehet a világ vége mondjuk a világ széle, ahonnan elõre semmi, vissza a világ, ez a félvilág, mint mondjuk egy félegyenes vége. De lehet a világ vége idõben értendõ is, a pont, ami után nincs semmi, nincs gondolat. Lehet, hogy a világ vége, akár idõben, akár térben egy olyan pont, vagy határvonal, amit soha el nem lehet érni, mert minél jobban megközelítjük, annál nagyobb erõfeszítés tovább menni, mert vagy kisebbek leszünk, vagy az idõ hosszabbodik meg, vagy a tömegünk nõ közel végtelenre, hogy ne legyen olyan erõ, amit ne kellene végtelenségig növelni, hogy a még hátralevõ távolságot legyõzhessük, de akkor elérkeztünk oda, hogy a fénysebesség, amit nem lehet meghaladni, maga a világvége, mert azon túl nincs semmi, és a 0 kelvinfok, az abszolút nulla hõmérséklet, ami az energiamentes állapot, az is a világ vége, mert az alá sem lehet menni, tehát itt van legalább 4 világvége, az energia mentes 0 K, a maximális energiával elérhetõ fénysebesség, a megközeíthetetlen térvég, és az elgondolhatatlan idõvég, amik szerintem valahol a végtelenben, vagy egy másik dimenzióban egymásnak megfeleltethetõk.

Az étterem a világ végén egy jó könyv, a mondanivaló elgondolkodtató, mert ott is azon agyaltam, vajon a világ szélérõl lógatták le a lábukat a hõsök, vagy a gondolataik válnak semmivé, mert hogy utána már nincs semmi, de aztán kiderült, hogy a világ vége nem is olyan rémületes, mert visszakerülnek véletlenszerûen egy ismeretlen helyre egy ismeretlen idõbe, mintha beleestek volna egy fekete lyukba, mintha átmentek volna egy féreglyukon, aztán valahol kikötöttek, és azon agyaltak, vajon hol is vannak most. Na de mi lenne, ha most kihúznám a dugót, és hirtelen minden gondolat, félig befejezett mondat mind elveszne a semmibe?

Mielõtt ez megtörténne, nyomok egy SAVE gombot.

Ui. A gyerek a franciaágyon (aminek a magassága 62 cm) már eléggé izegmozog, hason rugdos, tolná elõre magát, elõbb utóbb mászni fog, és elõbb utóbb el fogja érni az ágy szélét is. Neki most az ágy a világ, az élettér, és ennek a világnak a határa az ágy széle, ahova ki tudna ülni, ha tudna ülni, és lógathatná a lábát lefele, kifele nézve a világból. Ha odáig kimászna, és onnan, a világ végérõl lepottyanna, akkor elmondhatnánk, hogy átkerült egy másik világba, az elõzõ világból nézve a másvilágba, és onnan gondolna vissza, hogy vajon most hol is van. Ezek szerint mégis csak lehetséges olyan világ, aminek van széle, amin túl is van valami, de az már nem ennek a világnak a vége, ott már más törvények uralkodnak, és ebbõl a világból átjutni oda eléggé megrázó, mondhatni ütõs élmény.