Bizonyíték, nem ígéret

Íme a bizonyíték, hogy valamikor tudtam jobban is gondolkodni (*). Mutatok kettõt. (Most eléggé beszûkült az agyam, rendezgetem az emlékeimet, és visszasírom a 2010-es éveket, amikor a jelenleginél sokkal aktívabb és motiváltabb voltam.)

1. https://betond.blogspot.com/2010/03/beszelgeto-kalap.html

2. Nem, ez nem korabeli képernyõmentés, ez kérem friss.

Felinstalláltam a gépemre egy dos emulátort, amiben tudom futtatni a régi játékaimat, és találtam egy olyan programot, amit soha nem próbáltam elõtte, egy igazi IQ tesztet 1988-ból, készítette Johnny. Kitöltöttem, és az eredménnyel még most is bejutnék a Mensába. (Most látom, hogy az eredmény valamiért nem látszik, 148 volt.)

Mutatok egy másikat is (bizonyítékot a mûködõképes DOS-ról), amit örömmel nyomkodok naponta (42-45000 pontig tudok eljutni). Ha teljes képernyõs módban játszom, mert úgy igazán élvezetes, a széllesvásznú monitoromat elõbb át kell állítani 5:4 arányra, akkor egész jók a négyzetrács arányai. (Imádom a technológiát, hogy vissza tudok menni vele az idõben. Sõt, a régen letörölt és elfelejtett blogjaitokat is vissza tudom olvasni az idõgépben.)

Mondjuk ez azt is mutatja, hogy baromi öreg vagyok, és közelebb állok már a halálhoz, mint a születéshez.

---

* Disclaimer (standard jogi figyelmeztetés): A múltbeli eredmények nem garantálják a jövőbeni teljesítményt.

Megjött a tél?

A múlt héten fagyott, és a hétvégén leesett a hó, míg én Budapesten élveztem az őszi ködös időt. 

Folyománya: kedd reggel nem tudtam autóval menni munkába, mert még nem cseréltem kereket, és nyári gumival kockázatos lett volna. A hó csütörtökön elolvadt, de mivel mérgemben már megvettem a havi bérletet, most 1 hónapig (bear with me) lassan közlekedek ("magamban lassan, gondolkodva járok" - ki írta? lehet hogy Tagore?), és adok a keringési rendszeremnek meg a vázszerkezetemnek egy kis munkát. Prés alatt gyógyul a púpos jeligére a kiadóba.

Ma megint határidős fejfájásom volt, de amint megvolt az értekezlet és kiderült, hogy van még 2 hét befejezni az aktuális dokumentumot, akkora kő esett le, hogy eltörte a lábujjaim. Mennék haza, kezdeni a hétvégét, de estére program van, és bent kell megvárnom a munkahelyen, hogy az óramutató elvánszorogjon a fél 6-ig. Meg gyűjtök egy kis plusz órát, mert tegnap mínuszba mentem.

Tegnap konferencián voltam, ahol találkoztam néhány régi kollegával, és meghallgattam a szakmánk (legalábbis az egyik szakmám) aktuális problémáit. Évek óta ugyanazokkal küzd mindenki, és az AI is csak egy pár előadásba tudta beszuszakolni magát. Egyelőre minden (öreg) szaki kivár, elveszi-e a robot a kenyerünket.

Az agykutató csaj az empátiáról beszélt, az előadása annyira színvonalas volt, hogy meg is kerestem a TED-en. Mondhatni szerelmes lettem belé. Mintha a 400 fős nézőtéren folyton csak nekem beszélt volna.

Persze az ilyen helyen sok az önfényezés és a bullshit is. De azért csak végig ültem az egész napot, ha már mélyen a zsebembe kellett nyúlni (a cég nem fizette, de majd levonom az adómból).

Magyar kollegám felesége illusztrálta könyvet vettem a sárkányokról a gyereknek, hátha megtetszik neki a szakma. És Eki is bevallotta, hogy diploma nélül oktatja a tudást az egyetemen vendég előadóként. Kicsit visszatért az önbizalomhiányom, mikor egy másik kolléga és egy másik (tinder randi) nem ismert meg. De hát ilyen az élet, megöregszünk, meghalunk, újjászületünk, s ez alól ezek a taplók sem kivételek.

Szóval most elvagyok. A múlt heti Budapesti kiruccanás kicsit lestrapált.

Ja és egy sikerélmény. A python programom, amivel excelbe akartam írni, elhasalt a 160.000 soros inputon, másfél órát futott és még nem ért a végére. Gondolom betelt a memóriája. Tegnap este újragondoltam, mire is van szükségem, és írtam egy olyan változatot, ami polinom idő alatt megcsinálja (vagy inkább lineáris idő alatt), exponenciális helyett. Magyarul excel helyett szövegfájlba mentek, és azt etetem meg az excellel. Egyel közelebb vagyok a célhoz, de még van 2 gigantikus ugrás, amit meg kell oldani, mielőtt levakarhatom a windowst az otthoni gépről.

A sikerélmény, hogy tudok újra programozni, mégha kis csalással is, boldoggá tesz.

Megmutattam az asszonynak, az meg csak annyit mondott, hogy észrevettem-e, hogy csillog a szemem, amikor számára teljesen érdekltelen dolokat mesélek?

Átjött a gyerek is a tarhonyáért, ős is elmondta, hogy az ő asszonyában sincs sok megértés (IQ) vagy empátia, már megint veszekedtek. Egyenes következtetés, hogy a világ már elkárhozott, és megérett arra, hogy beszántsuk és sóval hintsük be a helyét.

Mint falatnak a kenyér

Most az édesről fogok írni. Meg az őszről. Pedig azt akartam írni, hogy itt van az ősz, itt van újra, hogy egye meg a fene, ma reggel kaparni kellett a jeget a kocsi ablakáról. Hull az elsárgult levél, na ez is, bemászik a fülembe és nem akar kikerülni onnan.

Tegnap beállítottam a szociális médiában, hogy kapcsolatban vagyok, kezdő dátumnak a születési évem adtam meg, hisz azóta szinte folyamatosan, kisebb nagyobb családban, közösségben élek itt a Föld nevű bolygón. Hogy miért? Fáj a magány, meg hogy mindenki lássa, nem vagyok könnyű préda (állítólag tovább él, aki családban él, tehát ha azt hazudom, hogy... meg kelendőbb az a férfi, akinek a zálogja a kezemben van gyűrűje van, a munkakeresős szociális hálón is beállítottam, hogy nem keresek új munkát, akárhogy erőlködik is a cégem HR-ese, hogy legyek jelen, csináljak tanfolyamokat... de ha valaki megkínál egy évi százezres állással, akkor nem sokáig kéretem magam). Erre jönnek a lájkok, és tudjátok kitől? Az exeimtől. Ki vagyok akadva.

Ez normális? Valahogy megint, vagy újra kívánom az édeset. Béres csepp nélkül is. Eddig a csipsz volt meg a sós keksz az esti csemege, most meg a baklava, azzal el lehet csábítani. Vagy egy csokitortával. Persze itt Finnországban ritka, amit itt csokitortának hívnak, az egy egyszerű csokis kevert, mindenféle töltelék és bevonat meg díszítés nélkül, arra büszkék, hogy olyat tudnak csinálni. Bezzeg mikor sütöttem igazi csokitortát, krémmel, csokiöntettel bevonva, vajkrémmel díszítve (és lekvár nélkül, mert a sachert lekvárral ismerik), akkor ámultak. Ma az exem hívott meg csokitortázni, remélem nem munkát akar kínálni. (Őszi szünet van, a gyerek akart sütögetni.) Ebéd után (természetesen ősszel még inkább a magyar ételeket kívánom, ezért ma kelkáposzta főzelék volt fasírttal) nagyon kívántam az édeset. Benéztem a hűtőbe, kóla nem volt, de volt még egy szem baklavám, jó tocsogósan beáztatva cukorsziruppal, mondom is neki:

"Kellesz nekem, mint falatnak a kenyér."

Na ezen elgondolkodtam, honnan jut ilyen hülyeség az eszembe, mint falatnak a kenyér? Mint ősznek a lombhullás, az oké, de falatnak kenyér? Az gondolom megvolt, hogy IQ tesztekben fel szokták tenni: ami a lábnak a zokni, az a kéznek a ..., ez kb arra hajaz, de nem jövök rá a logikájára. Költői kép, kb mint a "lila dalra kelt egy nyakkendő", csak az szinesztézia.

Szóval ősz, és édes. Gondoltam kimegyek sétálni, csokitorta után jól esik egy kis séta, hogy rendeződjenek a gondolatok a hasamban. (Hogy a fenti képpel éljek: "mint csokitortának a séta".) Főztem egy nagy adag teát, kamillával és liptonnal, cukorral és citrommal, gondoltam, ha bejövök, majd jó fog esni a meleg ital a rekedt torkomnak, a fájós fülemnek, meg az átfagyott ujjaimnak. Erre bejövök, a tea hideg, s nem melegít. Az mondjuk jól esett, hogy a gyermekem videótelefonon felhívott, hogy apu, van kedved boltba menni? (volt) és délután meg azért, hogy megmutassa a kész, eperrel és habbal díszített alkotást. (A vége az lett, hogy megmelegítettem, és ittam egy nagy bögrével.)

Most azt hiszem megyek és begubózok a takaróm alá pár napra, míg elmúlik, tea van, kamilla is, feketebodza-virág is, borsmenta, citromfű (idegbaj ellen), levendula, pitypang, csalán, gránátalma... van itt minden, ezzel túl lehet élni egy atomtámadást is, hát még egy kis megfázást. Ami nincs: nincs itthon semmi édes, hisz nem vagyok édesszájú, és nem tartok itthon sem csokit, sem más hasonlót, lehet kénytelen leszek holnap palacsintát sütni, vagy ... vagy ... csokitortát? Akkor hátha lesz társaságom is, csokitortát akkor süt az ember, ha társaság jön. Lehet, hogy működik, mint az esernyő? (Önbeteljesítő jóslat, NLP szuggeráció?) (Ha viszed, nem lesz eső, ha nem viszed, lesz.)

A Lidl-ben kaptam rakott krumplit kolbásszal, most, hogy a főzelék elfogyott, holnap az lesz. A fasírtot meg majd eleszegetem big braderhez csemegének.

Talán jobb, ha most nem kérdezel többet. Nem, nem csináltam korona tesztet.

Megvilágosodás

Szóval állok a zuhany alatt, és azon gondolkodom, hogy vajon mi baj velem, ha az összes haverom kerüli messze a templomot, akár IQ bajnok, akár diplomás mérnök kolega, én meg oda járok. Kérdik, hogy mit keresek ott, s kínomban mondom, mint valami standup komédia, hogy barátnõt. Persze van is sok szingli 65+ éves csaj, de hozzájuk még fel kell nõnöm. Vagy ha nagyon vicces kedvemben vagyok, azt mondom, hogy jó melle van a lelkésznek, mert ez luteránus templom, ahol elég sok nõi pap is van, nálunk a püspök is nõ. És megvilágosodtam. Rájöttem, hogy miért megyek oda, mit keresek, és mit kapok, ami jó, és amitõl vágyom oda vissza újra. Lehet mondani, hogy az üresség, ami bennem van, és az ûrt alhokol vagy dohányzás vagy egyéb káros szenvedély mentesen akarom kitölteni, de nem, ennél több van mögötte. Az egyik a félelmeim, egy hipochondernek mindig jól jön, ha jó kapcsolatokkal rendelkezik odafent (valaki, Á* barátom így fogalmazta meg a héten: a papok köntösébe kapaszkodva akarja behúzatni magát a menyországba), a másik a "szeretnék valahova tartozni", és így magányosan ez talán érthetõ is, meg a "szeretnék jó lenni" érzés, szeretnék jót tenni, csak hittéríteni ne kelljen (ezért nem vagyok krinsás, bár goranga matricát osztani talán tudnék). Tudom belül, hogy nagy adag jóság van bennem, de ennek ellenére szerencsétlennek érzem magam, elveszettnek, egyedül vagyok, nem keres senki, nem kellek senkinek, kövér, ronda, öreg, kopasz, tele kishitûséggel. Ott meg elfogadnak, õszinte figyelemmel fordulnak felém is, úgy, ahogy én is szoktam, amikor éppen nem foglalja le az agyamat az aggódás. A negyedik meg pont ez, hogy szeretném, ha elmúlna az aggódás, az állandó alert állapot, betegségtõl, haláltól, magánytól, az égbõl pottyant meséktõl zongoráktól, you name it, a sor tetszõlegesen folytatható. Szóval amire rájöttem, hogy azok az ismerõseim, akiknek nincs szüksége erre a lelki megnyugvásra, valszeg nem jutottak el a gondolkodásban még arra a szintre, hogy kell egy közösség, ahova tartozni lehet (vagy elég nekik a család), kell egy széles körben elfogadott erkölcsi tanítás (jó, a biblia szószerint vétele erõsen megkérdõjelezhetõ, de ugyanígy más szentnek tartott írás is), kell, hogy az emberek a közösség érdekében tevékenykedjenek (vö altruizmus, vö globális felmelegedés megoldási kisérletei), és rendelkeznek egy nagy adag leszarom-hormonnal, hogy nem érdekli õket, mi van a látható világon túl, ami bennem valami génhiba miatt pang, s a mindennapi nyugatót megkapják a kocsmában, vagy a jóga tanfolyamon, vagy a pszichológusnál. Nos igen, ha megnézem, hogy hogy jöttem világra, hogy nevelkedtem, milyen "traumák" értek, akkor nyilvánvaló és érthetõ, hogy szükségem van biztonságra, stabil pontra, és ezt ott találom meg. Mert egyik párkapcsolatom sem volt idõtálló, arra nem építhetek, a szüleimrõl már le kellett válnom, s õk sem élnek örökké, magam kell boldogulnom. Ahogy a szcientológus kibogozó mondta, a stabil pont lehetek én, az önbizalmam, a magamba vetett hitem, a tudásom, tapasztalatom, de még jobb, ha valami nálam még nagyobbra, még hatalmasabbra támaszkodhatom, vagy ahogy az a hülye hasonlat mutatja (Hermes Trismegistos kötele), kapaszkodom belé. Most lógok a kötélen, "és himbálózok, fel, s le, mivel egy szellõ hintáztatja..." [(C) Pom-pom] a kötelet.

Megtettem minden tőlem telhetőt?

Mostanában gyakran emlékeztetni kell magamat arra, hogy nem vagyok rossz, nem vagyok hibás, és nem vagyok felesleges. Az önbizalomhiány sokszor lesújt, leteper és maga alá gyűr, és kezdem azt hinni, hogy nem kellek, hogy lecserélhető vagyok (vaihtamalla paranee), velejéig romlott, penészes, mint a pár perccel ezelőtt kidobott sajt, s hogy ennyi, jobb lenne reinkarnálódni, hátha akkor majd jobban sikerül.

Belefutottam egy-két helyrepofozó tanácsba. Az egyik az, hogy mindenki jó valamire (haha, mint Lucifer a Disney-féle Hamupipőkében, pl arra, hogy hergelje az egereket), s ha épp nem úgy teljesít, ahogy azt magától elvárja (vagy valaki elvárja tőle), akkor rossz helyen van (vagy ahogy a szcientológus mondja: tudáshiánya van).

Azt hiszem minden tőlem telhetőt megtettem, ennyire futotta, és ha nem elég, akkor arról nem tehetek, valakinek túl magas volt az elvárása, amit rossz emberrel akart elvégeztetni, vagy lehetetlent kért. S akkor ezt a problémát le lehet tenni, el lehet engedni. (aka. Lábbal szavaz.)

Jöttem haza a balatoni táborból, és a csuklómon maradt a tábori karszalag. Most vettem észre, hogy jé... van valami, amiben jó vagyok. Pl fekete-fehér és pepita ábrák közül kiválasztani a hiányzót. Ha lenne olyan állás, ahol ilyen vagy ehhez hasonló feladatot kell végezni, ott biztos jobban teljesítenék, és akkor nem kellene holnap korán reggel szépen felöltözve, frissen borotválkozva bizonygatni, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra az új feladatra.

Vissza a sci-hoz. Azt is mondja a szcientológus, hogy az intelligencia fejleszthető - drága tanfolyamokkal. Van egy ismerősöm, aki megírta a mensa online adaptív próba iq-tesztjét, s kijött 108. Megcsinálta a szci IQ tesztet is, s ott kijött, hogy 107, ami erősen korrelál a "hivatalossal". Tehát a két teszt ugyanazon a személyen kb ugyanazt a hányadost mérte, azaz a szci teszt is jó. Nagyon kiváncsi lennéki most, kb 5 év elteltével, hogy a megismételt szci teszt vajon milyen eredményt hoz ki neki? Növekedett vajon az intelligenciája? Mert ahogy látom, az élete cseppet sem lett jobb, nem jutott előrébb sem magánéletben, sem pozícióban, bár talán a szci berkein belül igen, erre nincs rálátásom. Mondjuk az enyém sem, haha, s nekem papirom van róla...

Mindenesetre ez a karszalag emlékeztet rá, hogy nem (mindig) én vagyok a hülye, akármennyire próbálnak is lenyomni a körülöttem levők. Hogy mondja a szci? Leértékelni.

A biztonság kedvéért most (újra) elolvasom a "munka problémái" c. könyvet LRH-tól, hátha akkor holnap hajnalban jobban teljesítek. Vagy inkább lefekszem aludni, és tojok rá, majd megteszek minden tőlem telhetőt, és ha nem leszek elég jó, az nem az én, hanem az elvárásokat megfogalmazók hibája lesz.

Persze, de valamiből fizetni kell az adót, a hiteleket, a kaját, a gyerektartást...

Nem vagyok boldogtalan

Itt egy cikk, azt írja, hogy a magas IQ-val rendelkezők boldogabbak egyedül. Akkor nekem vagy nem magas az IQ-m, vagy nem vagyok boldogtalan.

Vagy az a baj, hogy nem volt kitől ellesni az egyedül éléshez szükséges mintákat és stratégiákat. Bár, ha jobban belegondolunk, ez utóbbi paradoxon. :)

---

Tegnap hallgatom a rádiót, azt mondja, hogy "Nem vagy egyedül." A francokat nem vagyok. A bibliából nem lép elő senki, nem szól hozzám se angyal se más furcsa lény, még a belső hangot sem hallom, nemhogy párbeszédet folytatnék magammal...

Olvasom a facebookon a finn egyház "hirdetését", az egyedüllét gyilkosabb, mint a betegségek. Érdeklődöm, hogy tudnának enyhíteni a magányos estéimen, úgy tűnik sehogy, az özvegyasszonyoknak szerveznek beszélgető délutánokat.

Megnéztem egy színdarabot a témában, a vége az volt, hogy a mamák egy vidéki szanatóriumban egymásba szerettek: a szeretet mindent megold/legyőz (rakkaus voittaa kaiken). Hmmm.

A végén az önszeretetre jutok. Azt mondják jobban kell szeretnem magam, ki kell békülnöm magammal, a hibáimmal, a testemmel. (Az majd mindent megold, és dõl a lé autószerelésre, fogorvosra, szemüvegre (!), adóhátralékra, és szociális temetésre.) Máshol meg azt mondják, hogy csak magamat szeretem, önző vagyok, és énközpontú. Hol az igazság? Ha nem szeret (ápol) senki, akkor kénytelen vagyok magamra koncentrálni... Tegnap nézegettem is magam az uszodai tükörben, hááát.. nem lennék képes beleszeretni egy ilyen pocakos, tokás, szőrös izébe. Nekem nem a medve (ursus - Orsolya - ez lett volna a lánynevem) jut eszembe, hanem Chewbakka (ezt a szót a helyesíráselemző aláhúzza és bakkecskére cserélné).

Voltunk az önkéntes hétvégén egy nevetés-jóga nevû kúrán, ahol mindenféle kínos dolgokat kellett csinálni, hogy hibázzunk, és a hibáinkon röhögjünk. Nehéz volt. Nem hibázni, mert olyan feladatokat adtak, mit nem lehet jól megcsinálni (pl 2 ember szembe áll, felváltva számolnak. 1 - 2 -3 - 1 - 2 -3 ... mindig a másikra kerül az egy vagy a kettő, már ez is nehéz, de aztán az 1 helyett bejön a tapsolás taps - 2 - 3 - taps - 2 - 3, azaz felváltva tapsolnak, aztán a kettő helyett a nyelvnyújtás, aztán a 3 helyett egy gyengéd pofon a másiknak, ami extrém megnehezíti a dolgot), mégsem jött a röhögőgörcs.

Ezen az önkéntes jóganevetésen tanultuk, hogy ha hibázunk, megveregetjük a saját vállunkat, hogy "hibáztam, kedves hiba, jó vagyok" vagy valami ilyesmi (mokasin, hyvä moka, hyvä minä). Már ott is azt tanították, hogy simogassuk meg magunkat, szeressünk önmagunkat.

Hát, nekem eddig azt tanították, hogy aki magát simogatja, az hülye... Azt  hiszem konzervatív maradox már erre az életre. A kérdés, hogy érdemes-e a reinkarnációt várni, vagy jobb inkább ezt kimaxolni, ebből kihozni a legtöbbet.

Nevem Bo(to)nd

Próbáltad már leírni a nevem úgy, hogy elfelejted áthúzni a t-t? Az általános iskolás osztálytársaim próbálták. Boldogok a lelki szegények, mondják, boldog voltam addig, míg fel nem nyitották a szemem, és meg nem láttatták a nevem áthúzatlan t-vel. Na meg a név kötelez...

Talán akkor kezdõdött udvaribolondságom. Vagy nem, lehet, hogy leszületésemkor már hoztam a génekben, vagy a karmában, vagy a herezacskóban, mert más csomag nem igen volt nálam. Bár finnül a gyomor mahalauku, azaz gyomor-táska (vö. hasitasi), hozhattam volna abban is. Szeretem a gyomrom, na, fõleg ha (koti)pizza kerül a szám ügyébe.

Míg installál a direktX úgysem tudok dolgozni, gondoltam, írok valamit, amit most láttam. De ez a közbevetés nem tartozik a mondanivalóhoz, csak úgy mondom, mint a margitos Laár amikor kibuggyan. Ugye megvolt?

Szóval itt: http://eletestudomany.hu/megbelyegzett_betegek azt írják: "Az általános vélekedés szerint az emberek azért idegenkednek a pszichés betegektől, mert kiszámíthatatlannak, agresszívnek gondolják őket, és úgy érzik, veszélyben vannak a közelükben."

Mennyire igaz ez rám! Botond vagyok, és kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, mikor mire gondolok, mert a gondolataim cikáznak, mint a villám, s bár én (talán a pizzák miatt) már rég nem tudok szaladni (vagy az extra hasitasi miatt), az agyam viszont versenyfutásban mindenkit lehagy, és nem lehet tudni, mikor vetek közbe egy-egy nem ide való gondolatot, mert éppen az jutott az eszembe. És nem, nem megyek vissza újraolvasni és letisztázni (C), mert ami egyszer kijött, azt ne erõltessük vissza.

Kiszámíthatatlan vagyok, ergo argentín. Nem, nem az argentín a jó szó, az agyam már megint valahol elkalandozott, hanem agresszív. Ergo. Szép. Gidák.

"Egyes elképzelések szerint mindent, ami embertársainkban eltér a „normálistól”, hajlamosak vagyunk tudattalanul betegségnek minősíteni, s ezért idegenkednek sokan a mozgássérültektől, az öregektől vagy a kövérektől." Meg az IQ-tól. Az is messze túl van a normálison, már paranormális.

Elárulom, nem kell tõlem félni, nem eszek embert, nem fertõzök, jószándék vezérel, és azt hiszem, érdekes, ha így írok. Persze mostanság annyira elcsendesedett minden körülöttem, hogy nem igen jön az ihlet az ilyesféle bolondozásra. Most is csak az installálás, az X, ami ráadásul közvetlen X tudta felpörrrgetni az agyam. Nem, tényleg jól vagyok. Azt hiszem, a flow állapotában, mert száguld a munka is, és feldob, hogy emberszámba vesznek végre újra.

Nem, lehet, hogy ma mégis túlpörgök.

---

Ne olvassatok sokat (tõlem), mert ezt írja a linkelt cikk: 

"az általános vélekedéssel szemben – nem azért tartunk a pszichés betegektől, mert félünk, hogy megtámadhatnak minket, hanem azért, mert tudattalanul betegnek, és így a fertőzésveszély lehetséges forrásának minősítjük őket."

Még elkapnátok.

Kis világ

Színjátszó fiamnak annyira tetszett a Mensa tábor h ma elment megírni a tesztet. Eddig azt hittem, hogy az IQ és az előadóművészet nem fér el egy fejben, lám mégis, mint ahogy pap és misszionárius (és pornófilm-művésznő) is van/volt a Mensában. (Valaki a magas IQ-t zavaró tényezőnek veszi.)

Hazafelé három véletlen találkozásom volt: összefutottam azokkal, akiknél a nyáron felvételiztem, s elhoztak egy darabon. Épp csak kitettek a körút sarkán, rendezgettem a soraimat, mikor arra jött egy volt kollégám, akinek szintén ikrei vannak, és két munkahelyen is együtt dolgoztunk. Aztán a kórházból hazafelé, az állomáson összefutottam egy beteghordó ismerőssel, akitől 7 éve kölcsönkaptam egy könyvet, nemrég akadt a kezembe, és nem tudtam, hogy juttassam neki vissza. Előtte épp emlegettem, mert anyukám abban a kórházban fekszik, ahol ez a fiú dolgozik. Örömében még a volt barátnőmet is felhívta, aki azóta, h Finnországban járt, rendszeresen jár a finn baráti kör programjaira...

Ez így elmesélve nem is tűnik annyira érdekesnek, de a tanulság az, hogy kicsi ez a világ. És jó érzés, hogy akárhol járok benne, mindenhol ismerősökbe botlok.

Első Mensa táborom

Idén először jutottam el a Mensa táborba. Nem bántam meg, még a helyszín (a lepukkant szocreál szálló a menzás kajával) sem tudta elrontani a hangulatot. Hajnali 4-ig ismerkedtünk, társasoztunk, beszélgettünk, érveltünk, vitatkoztunk, és hallgattuk az előadásokat, pl a négy pornó-oszkárdíjas filmrendezőt, a szaxofon virtuózt, a jövőkutatót, a családállítót, a serfőzőt, vagy a 200 kiló feletti tagtársunk előadását a kövérség ellenségeiről. Ez utóbbin átértékeltem a véleményem a saját testalkatomról és nehézségeimről.

Találkoztam egy tévés celebbel, aki mensás léte ellenére vallásos, vagy misszionárius volta ellenére mensás... Na igen, volt pornószínésznő tagtársunk is. És ott volt Bibiána, a szőke ciklon is.

Nekem élmény volt hasonszőrű kakukkmadarak között. De a legjobb: M* fiam is velem volt, aki messziről kerüli a matematikát, és csak a tánc meg a színjátszás érdekli. Ő is talált magának elfoglaltságot és barátokat. Ráadásul amikor kitöltötte a mensa.hu-n az adaptív próba IQ tesztet, olyan eredményt ért el, amitől magam is meglepődtem. Azt hiszem felesleges volt minden aggodalmam... Ilyen eredményt nem igen produkálhatott volna a postás fia.

Fiam a felolvasószínházban is ügyes volt, és Kovitól is keményet kérdezett. Büszke vagyok rá. Csak ne lenne annyira bunkó a saját anyjával. Egyébként családterápiának is beillett ez a hét. Na meg a Balaton.

A dolgok állásáról

A dolgok nem állnak annyira rosszul, mint ahogy állni látszottak 2 héttel ezelőtt.

Kirúgtak, pontosabban leépítettek, de kaptam egy jó állásajánlatot. Most előszor lesz saját irodám (!!!), ahol lehet alkotni es gondolkodni. Végre használhatom az IQ-m és az agyam (fizika, matek, logika).

A gyerek szeme szépen gyógyul, már csak alul maradt a monokliból, és a szeme fehérjén is szépen múlik a bevérzés.

Éhezés nélkül is tudom tartani a 98-99 kiló közötti súlyomat, és lassan fogyok is tovább. Könnyedén szaladok a squash labda és a busz után.

Az elvesztett bankkártyákat is sikerült időben letiltani.

A kocsi másfél hét parkolás után végre eljutott egy kompetens szerelőhöz. És hiába adna érte a biztosító keveset, úgy néz ki, meg lehet javítani. Mellesleg élvezem, hogy busszal járhatok, hogy dugóban ácsorgás és türelmetlenkedés helyett olvashatok, hogy gyalogolhatok fel a hegyre, mert azzal is csökken a pocakom.


Csak a hideg. A budapesti +15 fok után a ma reggeli -20 nagyon fájdalmas. Az elvesztett kesztyű is. Az is, hogy a gyerekülést nem tudom elhozni a szerelőtől, valakit meg kellene kérni, hogy autóval legyen szíves.

Hát ja. Ott is olyan hajszálvékony volt a Hold tegnap este?

Diagnózis

Felhivtam az orvost, hogy ugyan sürgesse már meg a patológusokat, ha ki kell venni a mandulám, vegyék ki most, ne duzzadjon tovább. Megvan az eredmény, kicsit fellélegezhetünk (már amennyire ezen a szûk garaton keresztül lehet), de mûtét az lesz, és ki tudja mikor. Üröm az örömben: ha rosszindulatú lenne, akkor gyorsabban mûtenének...

Most megint várni kell, lehet, hogy heteket, vagy hónapokat, mire a kórház behív kivizsgálásra. Nekem meg megfázott a torkom, s most minden nyirokcsomóm be van durranva, még a bordám alattiak is, s persze újabb állatformákon (csiga, kagyló, medúza) kezdek spekulálni. De mint tudjuk, a spekuláció a dialektikus IQ terméke, és nem jó, inkább megyek meditálok egyet a játszótéren, adok a szívcsakrámnak, mert ha a gyerek mászókázik, akkor rajta izgulok és nem magamon. Legalább kifele fordítom a figyelmem. Különbenis, a gyerekre gondolva balra tért ki az e-méter is (megnyugvás), gyógyító hatással van rám a csevegése, még akkor is, ha idõnként felbassza az agyam.

Fény

Két napja fotóztam a lányt, és még határozottan kopasz volt a sövény, ma meg zõd. Bizonyítom.

Pár napja még volt hó

 

Ilyen volt két napja

 

Ilyen zöld volt ma

Ugye mondtam, hogy ereje van a napnak? Hogy a nap sugarai éltetnek, teremtenek (és rombolnak is)? Pikk pakk életre keltik a bokrokat. Nem véletlen tisztelték az egyiptomiak Ré-t, a napistent. A fény a tudás, a bölcsesség jelképe (lásd: megvilágosodott = megokosodott), és a katolikus szentképeken sem véletlen a szentek feje körül (vagy fölött) a fénykarika. És ET ujja is fénylett.

Azon gondolkodom, hogy a megfelelõ fény hasznos, a túl sok fény káros. A túl sok tudás is káros? A virágnak fény kell a növekedéshez, de ha túl sok fényt kap, megég. A fotózáshoz fény kell, de ha filmet további fény éri, "fényt kap", az is tönkremegy. Ha nem napozunk, besavanyodunk, de ha túl sokat napozunk, kinõnek az anyajegyek. A túl sok IQ is inkább hátrány...

Ezek után el tudom képzelni, hogy ha valaki megfelelõ mennyiségû információt kap, az jó, de ha túl sokat kap, az ugyanúgy megégeti. Mint amikor a google millió találatot hoz fel, és nem tudod, melyik az igazi. Az információk rendezéséhez és csöpögtetve adagolásához kellenek a tanítók, a világítótornyok... Meg a tudásfrissítõ coach-ok.

Agy

Egy finn kutatás szerint a jó vezetõk többsége életében történtek komoly személyes válságok/veszteségek. Úgy néz ki, hogy a problémák edzik az embert jó vezetõvé.

Tutkimuksesta paljastui, että hyvillä esimiehillä ovat yhteistä traagiset elämänkokemukset. Yli puolella hyviksi katsotuista oli taustalla isoja henkilökohtaisia menetyksiä.

Az IQ nem korrelál azzal, hogy valakit mennyire tekintenek jó vezetõnek, de az EQ, fõleg az empátia nagyon is korrelál. A kutatás szerint az izgulósból is válhat jó vezetõ. Hurrá.

24 perc

Először is hős vagyok, mint Bruckner Szigfrid, a fogfájós oroszlán, aki bátran :) elment a fogorvoshoz, s mire megkérdezte, hogy fájni fog-e, már be is tömték a fogát. Mert 24 azaz huszonnégy perc alatt betekertem a munkába. Az útvonaltervező, akinek magasságos kerékpáros útvonaltervei is vannak, azt mondta, hogy 24 perc (egy jó kerékpárosnak) a 7,3 kilométer. Ez a táv nekem 35 perc volt a múltkor. Ma pontosan 24, mint az útvonaltervezőnek. Pedig ő gyakorlott bringás. Jack Bauer is megirigyelné. Hogy csináltam? Nem álltam le sajogni, meg nyafogni, meg azon gondolkozni, hogy visszaforduljak-e, hanem - tádámm, itt jön a titok nyitja - tekertem. Na nem olyan vadul, nem olyan kimerítően, ahogy a nagyon jó bringások szoktak, csak amolyan Betondosan. Komótosan. Dömdödömösen. (Egyet megelõztem!) És blogolni sem álltam meg, csak a főbb helyeken jegyeztem meg a részidőket:

- 4. perc a Pitkänotko tetején
- 8. perc Koivuhovi vasútnál
- 11. perc át a vasút alatt
- 16. perc Kauniainen központ
- 20. perc Kera erdõ, át a hídon
- 23. perc MH épület elõtt
- 24. perc garázs
- 40. perc átöltözve, forró kávé

Talán azért sikerült ilyen gyorsan, mert a Mensa Hungariqa pólómban jöttem. Aminek IQ teszt van a hátán. S az motivált. Bár tekerés közben ez eszembe sem jutott.

Hurrá, most lehet örülni, és lehet ünnepelni, s a fiaimnak mindjárt születésnapja van.

-o-

Lázár Ervin könyve (nekem) a lelki problémákról szól. Boldogtalanságról, félelemrõl, szorongásról, a jókedv miatti bûntudatról, magányról, csalásról, hazudásról. Minden szereplõnek megvan a maga baja, az oroszlán nyugdíjas lett, a ló kék, a szörnyeteg együgyü, a macska henceg, a mackó beszédhibás (nem igazán, de most hagyjuk). Még nem patológiás egyik sem. (De a legtöbben így vagyunk vele. Egy massziv skizofréniát elég nehéz összeszedni. Bár a depressziót könnyebb lehet.)

Már az eleje úgy kezdõdik, hogy de jó lenne, ha a szomorúság idõnként meglátogatna. Úgy félévente, vagy havonta. Na de így, hogy minden nap! És már megint jön, hallani az ablakpárkányon... És akkor megjelenik valami abszurd, egy macska, aki azt mondja, fussunk. És futnak. Mert futás közben nincs gondolkodás, nincs boldogtalanság. Nesze, tekerés közben sincs.

Aztán jön Zordonbordon, aki megijeszt, hogy jönnek a pomogácsok. Félelem. Senki nem tudja, milyenek a pomogácsok, nem tudják, hogyan harcoljanak ellenük. Az ismeretlentõl félünk. Meg a fogorvostól, amit ismerünk. Pontosabban nem a fogorvostól, hanem a fájdalomtól, amit nem tudunk, hogy mekkora lesz, vagy hogy elviseljük-e. Amit nem tudunk elõre. Tehát mégiscsak az ismeretlentõl. (aktuális: lassan el kell mennem egy fogorvoshoz)

Hogy milyen az a pomogács, nem tudom, de hogy milyen érzés 24 perc alatt beérni a munkahelyre kerékpárral, azt már tudom. Jó.

-o-

De ha valami jó, az rossz is egyben. (tudjuk, a tétel) Most rákapnék a tekerésre, még a nap sem érdekel (leszarom tabletta), de... jön a szabadság. Két hétig nem jöhetek kerékpárral dolgozni, mert nem jövök dolgozni. De szúr.

-o-

Mert jönnek a gyerekek. Akinek születésnapjuk van.

Ősi ritmusok

A látogató (Visitor) c. filmben ajánl az afrikai dobos egy lemezt a kiégett egyetemi tanárnak, aki tamtam dobolni kezd, mondván, hogy aki meg akarja ismerni az afrikai zenét, annak meg kell hallgatnia Fela Kuti-t.

Felkaptam a fejem, utánanéztem, megrendeltem a könytvárból, és most ősi afrobeat szól a kocsiban. A feleségem megrökönyödésére. Nekem nagyon tetszik. (Az antológiát és a best of-ot kaptam meg.) Olyan... hogy is mondjam, dzsesszes.

Azt mondják, az emberiség bölcsője Afrikában volt. A héten azt is olvastam, hogy a mai nyelvek közös őshazája Afrika. Vagyis valahogy mi is mind onnan származunk. Az az isteni szikra, ami mindenkiben megtalálható, ami ráadásul az isteni sugárzásra, hullámokra reagál (a fény is hullám, a kozmikus sugárzás is, a napok és a hónapok vátlozása, meg a szívritmus is), na annak valami köze lehet a törzsi zenéhez. Kár, hogy az európai kultúrában a zene nem játszik annyira központi szerepet, mint az afrikaiban (egy afrikai IQ tesztnek a zenei intelligencia, vagy ritmusérzék ugyanúgy része, mint a logikai állítások értékelése, az európai IQ tesztnek nem).



Ajánlom annak, aki fogékony az ilyenre. Fela Kutiról többet itt.

Társas intelligencia

Mensásokkal voltunk társasjátékozni, említem, hogy lányom két napja jogosult hivatalos Mensa tesztet írni (Magyarországon). Erre valaki azt mondja a lányomnak: Boldog születésnapot! Meglepődöm, és kérdem, hogy honnan tudja, hogy most volt a születésnapja?

Volt nevetés. Maaargiiit, te, IQ bajnok.


Az a játéktábor tök jó volt, a gyerekek rágták a fülünk, hogy menjünk vissza, de hát egyéb dolgom is volt a rövid hétvégén, ki kellett zárni a mumust, és fel kellett köszönteni a lányt.

Nő a lányom

Magyarázom lányomnak, hogy a virág azért neki, mert kislány, a kislány meg nő, és ma nőnap van. Locsolja szépen, és mondja, virágom van virágom, ahogy a Lolamesékben mondja Lola. Szereti. A virág meg tegnap este óta 5-6 virágot nyitott.

Úgy is nő, hogy ismeri a N betűt, és a 3-as számot. Tegnap este mutatja a neszeszeremen, hogy az a betű ott az ő betűje. Még nincs két éves. Egy ismerős nagymama (nem a miénk) azt mondta, majd 3 éves kora körül tudja megkülönböztetni a színeket, a lányunk ezt már másfél évesen tudta, tehát IQ 200. Vajon hány évesen kellene tudnia megismerni a betűket?

És a számokat? Anyuka finn órán volt, és nagyon várta, mikor ér már haza. Odavittem az órához, mutatom neki, majd ha a mutató ide meg ide ér, akkor ér véget az óra, akkor ül az autóba, és ér haza, és kopog be az ajtón. Erre megszólal: ez itt a hármas. Nyert. A hármas számot mutatta az órán. Honnan tudod? Az ajtónk mellett van egy 3-as, onnan.

Számolni mikor kellene tudnia? Mert olyan símán elszámol tízig, magyarul is, finnül is, hogy csak nézek. Tárgyakat is megszámol, az ujjait is, így számolni kb. 5-ig tud. Verseket, mondókákat végig mond, énekel, rendesen dallammal. A hallásával biztos nincs semmi gond.

A hétvégén kicsit IQ-ztunk vele. Fekete, fehér és barna kövekkel játszottunk. Elkezdtem kirakni egy sort, fekete-fehér-fekete-fehér, kérdeztem, milyen következik? Mondta, hogy fekete, és folytatta a sort. Mikor elfogytak a fekete kövek, panaszkodott, hogy nem megy, és folytatta fekete helyett a barnákkal. Csoportosítani is tud: a köveket 3 csoportba tette, mindegyiket a saját testvére mellé, barnákat, fehéreket, feketéket külön. A barnák voltak ő, a legkisebb csoport. Apa volt a fehér, anya a fekete csoport. Gondolom, a hajunk színe alapján is.

Aztán ma azt is mondta, hogy a családunk 3 tagú, és mutatta az ujjain, hogy ez anyám, ez apám, ez a picike meg mind megette. :)

---

Nagylányom is nő, mindjárt 17 éves, hétvégén ha lenne Mensa tesztírás, elvinném, mert erősen gyanús ő is. Magától nem akar elmenni. 17 éves kor alatt még nem lehetett tesztet írni. Jó kis ajándék, kényszer tesztírás.

Passion

Rádióban volt egy műsor a tehetségekről: ha nem terhelik őket megfelelően, megszokják, hogy (az iskolában) mindent könnyen elérnek, és leszoknak a küzdésről, ellustulnak, szociális problémájuk lesz az életben, mikor kiderül, hogy az nem habostorta, a való világban még nekik is kűzdeniük kell, és jól pofára esnek, mikor az első kudarcokkal kell szembenézniük. A kevésbé tehetségesek, mire kikerülnek az életbe, megtanulják elfogadni, hogy nem mindig minden sikerül, megtanulják, hol keressék a leszarom tablettát. Egy tehetségesebb, mondjam azt egy diplomás? egy magas IQ-s? erősebbnek érzi azokat a pofonokat.

Ez lehet az oka, hogy lusta vagyok mozogni, lusta vagyok imádkozni, lusta állásokra jelentkezni, az önéletrajzomat fényesíteni, és lusta vagyok még azokban a dolgokban is, amit egyébként szeretek. Hol van már az a megszállott áramkör tervezés, diszkózás, programozás, olvasás? Hova tűnt a szenvedély?

Annak idején, első vagy második osztályban az énektanárom próbált emberré nevelni, eredménytelenül. Nem volt elég erős az a pofon. Ha megbuktatott volna, talán korábban megtanultam volna küzdeni.

Bolondság teszt

Egy kis IQ teszt. Poénos.

Vonat

Finnül a "juna vonit" értelmes, és vonattal kapcsolatos. Szokták emlegetni, akik hallottak róla.

Tegnap megkapta gyermekünk az első vonatos játékát. Csak úgy, mert volt a laptop vásárlásból ingyen tikettünk a játékboltba, és most lehetett levásárolni. Ilyet már rég akartunk venni, kapni az ikeában is, de még kicsi volt hozzá. Meg vaciláltunk rajta, hogy előbb építőkockát kapjon-e vagy duplo-t vagy valami mást. Hiába lány, a pónit, a hajvakarós barbibabát, és a helókittit egyhangúan leszavaztuk, remélem nem siklik ki a nemi öntudata, ha reál játékokkal fogjuk felnevelni. Legfeljebb majd ő is mensás lesz.

Szóval megvettük a vonatot, a párom megkérdezte, ugye nem baj, ha napközben összerakják és játszanak vele, és nem várják meg vele a fő vonatigazgatót, azaz engem, aki napközben a bányában csillézik. Persze, nem baj, összerakták. Kérdem telefonban, hogy egy kört ki lehet-e rakni belőle. Mondja, hogy nem, mert azok a kanyar ívek egyik ilyen, másik olyan irányba csatlakozik, a körhöz 8 egyforma darab kellene.

Jövök haza, és játszok a gyerekkel. A vonattal. Még jó, hogy a gyereket is érdekli valamennyire a vonat kereke, meg a mágnes rajta, így nem csak apa játszik vele. Bár időnként kiveszi a mozdonyt a gyerek szájából, és visszateszi a sinekre, mert hogy néz az ki, hogy a banános kocsi húzza a többit. És közben morgolódok, hogy hogy csinálhatják a sindarabok végét fixre, hogy nem lehet átfordítani, így most van 5 darab balos és 3 darab jobbos kanyarunk, ebből nem lesz soha kör. Pedig a körhöz 8 darabe egyforma, akár balos, akár jobbos kellene. Aztán ennyiben maradtunk, majd veszünk hozzá kiegészítő darabokat, és akkor nemcsak körünk, de nyolcasunk is lesz, meg váltónk, meg hidaink, meg vonatfordítók. És oda utaltatjuk a fizetésünket is. Csak a gyerek ne akarjon áttérni mégis a pónikra.

Mindez tegnap este volt, le is fotóztam az 5 balos és 3 jobbos kanyarból kirakható pályát.

Ma hív a párom, hogy a gyerek megoldotta a problémát. Addig addig rombolta és dobálta szét a sineket, hogy hirtelen nem tudta visszaépíteni az eredeti pályát, egyel több balos kanyarunk van, mint tegnap. Hát a gyerek varázsló, mert nekünk nem sikerült rájönni, hogy lehet azt a fa pöcköt (csap?) és a lyukat (horony?) egyik oldalról a másikra áttenni. Aztán kis vizsgálódás után rájött, hogy a sindarabok megfordíthatóak. Egyik oldalukon jobbos, másikon balos kanyar van.

Hurrá, mostantól végre tudunk kört csinálni, mert a gyerek megmutatta, hogy lehet az íveket átfordítani.

Én meg megyek és visszaadom minden diplomámat, és a mensa belépőkártyámat, és a friss mensás email címemet. Mert kreatív gondolkodásra nem tanít meg az iskola. Sem a magas IQ.